18. fejezet

A rendőrség egyik embere jelent meg a teremben és közölte velem a tényeket. Elenát megtámadták. Brutálisan megverték. Azonnal a kórházba rohantam… Látnom kell… Vele kell lennem. A párom. Szeretem és ebben az esetben is mellette van a helyem. Hiszen tudom… Nagyon jól tudom, hogy ez miattam történt. El kell magyaráznom. El kell mondanom neki mindent és emellett bocsánatot kell kérnem, remélve, hogy tényleg megbocsát nekem. Végig rohantam a kórházon a sürgősségi osztályt keresve. Szerencsém volt. Jelen pillanatban szerencsém volt.

- Elena Ramos?-hadartam a pult mögött ülő nőnek.- Elena Ramos melyik szobában van? Hol találom? Jól van? Mondja, hogy jól van!

- Uram. Kérem nyugodjon meg.-állt fel meglepődve a székről és lépett ki az eddig biztonságot nyújtó pultja mögül.- Kérem foglaljon helyet és mindent kiderítek.

- Hogy nyugodjak meg?-csattantam fel.- Mondja meg hogyan?

- NE kiabáljon velem! Üljön le és megnézem, hogy tudok-e valamit mondani a hozzátartozójáról.

Majd felrobbanok a dühtől. Nyugodjak meg? Nyugodjak meg? Hogyan? Ő se lenne az ha az egyik hozzátartozója kerülne ide. Azok a rohadékok… Megfogadták, hogy ha nem engedelmeskedek minden rosszul fog alakulni. Betartották. Tényleg betartották….

***

Lassan nyitottam ki a szememet és azt hiszem már nem a hideg és nedves betonon fekszek a sikátorban. A fények összemosódnak a szemem előtt és inkább lecsuktam a szememet újra. Nem jó ez.

- Hölgyem… Nyissa ki a szemét.-hallom valahonnan távolról egy férfi hangját. Erőt kell vennem magamon és újra kinyitottam a szemeimet. Ismét homályos volt minden, majd lassan pislogtam.

- Hölgyem Önt megtámadták… Kórházba hoztuk és most már biztonságban lesz.-hadarta az arctalan alak nekem az információkat. Támadás… Kórház… Eszembe jutott a fájdalom, de még inkább talán a kórház szó riasztott. Magamon kívül kezdtem el kiszabadítani magam a csövek fogságából. Nem érzem magam biztonságban… Itt is bánthatnak és nem csak az utcán. Erőteljesen kapták el a csuklómat és szorították le.

- Adjanak nyugtatót neki gyorsan.-hallottam a hangját még, de pár pillanat múlva ismét magával ragadott a sötétség.

***

Nem tudtam Emmát kire bízni így kénytelen voltam magammal hozni a kórházba. Nem mondtam neki semmit, hiszen nem akartam megrémiszteni, amíg én se tudok semmi biztosat se. Még vizsgálják Elenát, de az egyik orvos szerint-akiből nehezen, de sikerült pár mondatott kicsikarnom- akár nagyobb baj is lehet. Megverték a nőt, akit szeretek. Vadidegenek összeverték.  A műanyagszéken ücsörgünk és Emmát a kabátomba bújtattam, hiszen már álmos.

- Apa… Anyával mi történt?-kérdezte csendesen. Még mindig meglep, hogy ennyire egyszerűen képes Elenát anyának hívni.

- Rossz emberekkel találkozott. Nagyon rossz emberekkel.

- Bántották?

- Igen. De megfog gyógyulni. A doktorok meggyógyítják.-simogattam meg az arcát.

- Ígéred?-tette fel nagyon komolyan a kérdést.

- Igen. Megígérem neked.

Emma talán 10 perc múlva már aludt is a kezemben és az egyik nővér megengedte, hogy a mellettünk lévő üres szobában fektessem le. Félig nyitva hagytam az ajtót ahogy lefektettem az üres ágyra. Figyeltem őt is és a forgalmas folyosót is. De sajnos senki se hozzám jött. Senki se akart engem tájékoztatni a helyzetről. Azonban még is megpillantottam valakit aki felém sétált. Matt… Az edző a teremből.

- Mit tudsz? Miért történt ez?-löktem el magamat az ajtótól és két lépésből előtte álltam.

- Semmit se tudok.-rázta meg a fejét.

- Miért hazudsz?-csattantam fel.

- Ne ordíts velem.-sziszegte és ki akart kerülni, de egyszerűen visszarántottam a falhoz. Hangosan csattant rajta, de őt ez nem érdekelte. Azzal a lendülettel ellökött magától.- És ne is érj hozzám! Világos!

- Te keverted bajba? Mert ha igen megöllek!-indult el újra, de utána kaptam és a következő pillanatban fájdalmat éreztem a gyomromban és az orromban is.

- Megmondtam, hogy ne érj hozzám!-sziszegte nekem miközben a földre roskadtam.

- Eltörted az orromat cseszd meg!-sziszegtem ugyan úgy hiszen az orromból ömlött a vér.

- Megérdemelted!

***

Ahogy kinyitottam a szemem újra nem érezte fájdalmat… Egyszerűen bágyadtan pislogtam magam elé. Megmozdítottam a kezemet. Le van kötve azt hiszem… De miért azt viszont nem tudom. Zúg körülöttem a gép… Kórházban vagyok… Biztos vagyok benne…

- Matt…-szólaltam meg rekedtes hangom. Azt csodálom, hogy egyáltalán meg tudtam szólalni.- Xabi…

Próbáltam megmozdulni, de szinte lehetetlen volt. Megfájdult mindenem. A kezem, a lábam, a hasam…

- Matt… Matt hol vagy?-kérdeztem szinte pánikolva.

- Itt vagyok.-hallottam meg a hangját.- Kérlek nyugodj meg. Nem lesz semmi baj.

- Ígéred?-suttogtam.

- Ígérem. Kérlek csukd be a szemed és nyugodj meg.

- Rendben.-suttogtam és engedelmeskedtem. Lehunytam a szemem és újra magával ragadott a sötétség és a fájdalom mentes érzés.

***

- Ramos kisasszonyt meg kell műteni. Először nem vettük észre, de belső vérzése lehet… És talán a lépét is el kell távolítanunk.-mesélte nekem az egyik orvos a jelenlegi állást.

- Lehet?-csodálkoztam el.

- Nem tudok 100%-os dolgot mondani uram.-rázta meg a fejét.- Elő kell készíteni a hölgyet a műtétre.

Magamra maradtam. Egyedül az üres folyosón. Hatalmasat sóhajtottam és neki dőltem a falnak. Miattam… Miattam történt minden és most Elena az, aki nem kis túlzással lehet élet-halál közt lebeg. Mire megmagyarázom neki… És reménykedek, hogy mindent meg fog érteni… Szeretem. Az ég szerelmére ő az életem. Eddig bármit megadtam volna érte, hogy mellettem legyem, most pedig bármit megadnék azért, hogy mellettem maradjon.

Megráztam a kezemet, ami azóta sajog, hogy bemostam a spanyol focistának. Eddig semmi bajom se volt vele… De egyszerűen jogot érez mindenhez… Mint aki mindent tudni akar… És ha elmondtam volna, hogy mi történt… Mi az igazság azt hiszem az én orromat törte volna el… De ebben az esetben csak levezettem a feszültséget rajta. Talán 10 perc telt el amikor kitolták Elenát az ágyon. Felpattantam, de picit csalódottan vettem tudomásul, hogy alszik.

- Csak pár pillanatot kérek.-suttogtam. A nővér bólintott és hátra lépett pár lépést. Megsimogattam a lány sápadt arcát.

- Kérlek… Kérlek ne add fel Elena, mert én…-motyogtam csak a fülébe.- Mert szeretlek.

17. fejezet

- Matt én ezt el se hiszem.-ráztam meg a fejem az ágyon feküdve.

- Pedig igaz. Elhiheted.-mosolyogva pislogott rám az ajtóban állva.

- De akkor is… Ez mit jelent?-könyököltem fel. Három órája ilyen vagyok… Mint aki egyszerűen túl van pörögve és sose fogok lenyugodni.

- Azt jelenti, hogy Alonso emberségesen is tud viselkedni.-magyarázta nyugodtan és ellökte magát az ajtótól, hogy közelebb sétáljon hozzám. Visszadőltem az ágyra és hatalmasat sóhajtottam.

- Emma… Szeret engem?

- Igen. Szerintem szeret téged. Hiszen nem így fogadott volna.-feküdt mellém Matt.- Most pedig próbálj meg pihenni.

- De hát… Nem vagyok fáradt.

- Holnap edzés.

- Ohh… Színre lépett a diktátor Matt.-sóhajtottam fel. Nevetve csókolt meg…

… Már túl vagyok a mai edzésen. Matt még a teremben maradt, de most én nem vártam meg, hiszen vacsorára kell mennem. Xabival és Emmaval találkozok. Vállamra vettem a sporttáskámat ahogy kiléptem az edzőterem ajtaján és a fülembe dugtam a fülhallgatóimat. Egy pillanatra néztem csak fel és megpillantottam több méternyire tőlem megpillantottam két férfit. Nem szóltak hozzám, de még is valami rossz érzés kelt életre bennem. A vállam felett hátra pillantottam és megláttam még egy férfit, aki követ engem. Ha eszem lett volna visszafordulok és visszamegyek a terembe, de ezt még is lehetetlen ötletnek tartottam, hiszen pont a karjai közé sétáltam volna. Összehúztam magamon a melegítő felsőmet és szigorúan a betonra szegeztem a tekintetemet. Úgy tettem, mint aki észre se vette őket. Pedig tudtam, mind a hárman követnek. A lábam vitt előre. Teljesen más fele indultam el, mint amerre lakok… Jelen pillanatban az eszem és a testem nem tud egyszerre cselekedni. Észbe kaptam és rájöttem saját magamat ejtettem csapdába, hiszen a környék legüresebb utcájába tereltem magam.  Ide csak a drogfutárok járnak átadni a vevőknek a csomagot és a prostik a kuncsaftokkal. Hatalmasat nyeltem és megfordultam. A három férfi pontosan előttem állt és ezzel elzárták a menekülési lehetőségemet. Ökölbe szorítottam a kezemet, mire az egyik… A legnagyobb… és talán a legerősebb és ezzel együtt a leghülyébb felnevetett gúnyosan.

- Ő az.

- Pontosan.-bólogatott a másik.

- Hagyjanak engem békén.-csattantam fel. Bár a hangom remegett a félelemtől. Felnevetett a harmadik.

- Álmodban kislány.

Tudtam hozzájuk képest egy törékeny fűszál vagyok és nincs más lehetőségem, mint a futás… Tudom-tudom. Szégyen a futás, de hasznos. Ebben a pillanatban tényleg hasznos. Pár pillanatig haboztam, majd futásnak eredtem. Azonban az egyikük megragadta a hajamat és teljes erővel visszarántott. Erőteljesen csapódtam a betonra. A tenyeremről az összes bőrt lehorzsolhattam talán, de ebben a pillanatban nem érdekel. Próbáltam talpra evickélni, ami elég gyorsan is sikerült. Zihálva szedtem a levegőt… A torkomban dobogott a szívem.

- Mit akarnak? Mit akarnak tőlem? Pénzt…?

- Nem tőled akarja a főnök.-rázta meg a fejét a középső.

- Akkor engedjenek el kérem.-könyörögtem… Tényleg könyörgök az életemért. Nem értem, hogy mit akarnak pont tőlem.

- Nem tehetjük.-rázta meg a fejét a legközlékenyebb férfi. Közelebb lépett hozzám és hátráltam egy lépést. Csak a szemeibe bámultam így egyszerűen arra eszméltem, hogy ököllel teljes erőből gyomron vágott. Nem kaptam levegőt és összegörnyedtem. Sokkal fájdalmasabb mint amire számítottam. Hajamba markolt ismét és felhúzott. Azt hiszem… Azt hiszem élvezi, hogy kínoznak. Erőt vettem magamon és a közelebbi férfinak bemostam. A kezem is megfájdult, de nem érdekelt, hiszen újra lehetőségem nyílt a szökésre. Egy ideig azt hittem sikerült véghez vinni a szökést, de amikor erős ütést éreztem a hátam közepén tudtam tévedtem. Összeestem. A kezeimet előre tartva tompítottam az esésemet kisebb sikerrel. A következő ütést a bordáimon éreztem. Ordítani akartam volna azt hiszem, de nem tettem meg. Ütöttek… Rúgtak ahol csak értek… A fájdalom egyre jobban eluralkodott a testemen, de nem adtam ki magamból egy hangot se. Csak… reménykedtem, hogy előbb-utóbb vége lesz… Vagy előbb utóbb meghalok.

***

Elena késik… Késik és még se küldött egy átkozott sms-t se. Pedig azt hittem észhez tér és nem csinál. Nem akarom átvágni. Eszem ágában sincs, hiszem itt van Emma. A lányomat nem keverném bele semmi féle beteges bosszúállásba.

- Apa. Mikor jön anya?-fecsegte Emma és engem igen csak meglep, hogy azonnal…  Azonnal elfogadta, hogy Elena az anya, aki nem sokat volt mellette az elmúlt években.

- Nem sokára Szívecském… Csak biztos nagy a forgalom a városban. New York még Madridnál is nagyobb.

- De ugyan olyan szép.-mosolyogni tudtam csak rajta. Tisztára olyan volt ebben a pillanatban, mint Elena. Csörögni kezdett a mobilom ami az asztalon pihent. Csodálkozva pillantottam meg a kijelzőn szereplő számot… Nem otthonról hívnak ez tuti.

- Xabi Alonso.-szóltam bele komolyan.

- Tisztelt Uram. Eleonor Sanchez vagyok a Szent Mária kórházból. Elene Ramos hozzátartozója?

- Igen.-feleltem komolyan.

- Kérem fáradjon be minél hamarabb kórházunkba.

16. fejezet

- Apa… Apa…-szaladt hozzám Emma a nappaliba a rózsaszín pizsamájába a félszemű és fülű mackóját vonszolva maga után.

- Igen Kicsim?-pislogtam rá mosolyogva majd megpusziltam.

- Mit csinálsz?

- Fényképeket nézegetek… 

- Fényképet?

- Igen. Rólad és az anyukádról.

- Megmutatod nekem is?-pislogott rám hatalmas szemekkel. Természetesen bólintottam és legelőször az ölembe húztam, majd megpusziltam a feje búbját.

- Ezek a képek akkor készültek, amikor megszülettél.-tártam elé a képeket. Emma ráncolni kezdte a homlokát.

- De apa…

- Igen kicsikém?-kérdeztem vissza csendesen. Tudtam, hogy rájött az igazságra.

- Anya akkor nem halt meg? Nincs az angyalokkal? Mert én egyszer már találkoztam vele… És pattogatott kukoricát kaptam tőle.

- Igen… Ő az anyukád. Régen… Amikor én buta voltam és megbántottam anyukádat minden megváltozott. Ő el akart menni innen és elakart téged is vinni. Azonban én nem engedtem. Van olyan dolog, hogy bíróság… Akik eldöntik, hogy a felnőttek amikor veszekednek kinek van igaza… És a bíróság úgy döntött, hogy csak az enyém vagy.

- Ez olyan, mint Juniornak?

- Majdnem… Csak a Juninak tényleg nincs anyukája… De neked van Emma. És biztosan tudom, hogy nagyon szeret téged az anyukád.

- Látni akarom. Apa én látni akarom. Azt akarom, hogy az anyukám legyen.-állt elém csípőre tett kézzel.

- Elena New Yorkban él kicsikém.

- Engem az nem érdekel! Apa én látni akarom az anyukámat…

… És természetesen nem volt más választásom, mint engedni Emma akaratának és másnap délelőtt az első New Yorkba tartó gépen ültünk. A lányom fecseget. Nem haragudott rám… És azt hiszem Elenára se haragszik. Inkább boldog, hogy van anyukája, aki szereti és akarja. Hiszen azt is elmondtam neki, hogy Elena miért jött Madridba. Viszont azt nem tudtam elintézni, hogy Elena telefonon szóba álljon velem és tudatni tudjam a helyzetet vele… Hogy tudja mi minden változott meg. Viszont Cristől megkaptam az edzőterem és a lakásának a címét is. Valamelyik helyen tuti megtaláljuk. Miután átestünk az útlevél ellenőrzésen fogtam egy taxit és legelőször Elena lakásának címét mondtam be. Emma pár pillanatig elfelejtkezett az utunk eredeti céljáról, hiszen a várost csodálta… A fényeket, a hatalmas épületeket és a még nagyobb ember forgatagatt csodálta. Mosolyogva simítottam a haját a füle mögé. Sokan el se tudják képzelni ezt a képet… De ez vagyok én. A pályán a dicsőségért küzdő focista vagyok… Pályán kívül pedig egy apa… Aki bármit meg ad a lánya boldogságáért.

Sajnálatos módon a lakásnál nem jártunk szerencsével így maradt az edző terem. Nem olyan hiperszuper edzőközpontra kell gondolni, mint nálunk a Real Madridnál… Sőt leginkább ez a hely egy régi raktárnak tűnik. De szerencsére úgy tűnik jó helyen járunk, hiszen hangok hallatszanak ki. Felvettem Emmat a kezembe aki átölelte a nyakamat, de még is izgatottnak pislogott körben.

- Mozgasd a lábad Elena… Mozgasd mert olyan vagy mint egy fa… Legyökereztél és ezzel csak magadnak ártasz.-harsogta az amerikai férfi és még nem vettek észre minket. Csodálkozva néztem még én is a terem közepén ringben lévő két nő csatáját. Úgy püffölték egymást, mint ha az életük múlna rajta… De még is éreztem és tudtam, hogy szó szerint ez múlik rajta… Nálunk egy vesztes meccs után van folytatás… Egy boxoló életében egy vereség talán a karrier végét is jelentheti. Egyikünk se szólalt meg Emmával. Csak arra vártunk, hogy észre vegyenek minket és szerencsére pár percbe tellett csak. Elena megdermedt és leeresztette mind a két kezét és hitetlenül bámult minket.

- Idő… Idő… Idő…-harsogta és abban a pillanatban már kiköpte a fogvédőjét, majd egyenesen tépte le magáról a kesztyűjét. Amint azok is lekerültek róla kimászott két kötél között és elindult felénk.

- Apa tegyél le.-motyogta nekem Emma. Megtettem amit kért, és letettem a földre. Emma azonban még mindig fogta a kezemet. Elena körülbelül három méter távolságra csökkentette köztünk a távolságot amikor megtorpant.

- Xabi… Emma…-suttogta hitetlenül.- Ti…

Emma bátortalanul indult el Elena felé, aki talán kapcsolt és leguggolt hozzá. Emma csak pislogott rá, majd egyszerűen megölelte. Elena elcsodálkozott először, hiszen értetlenül pillantott rám, de én elmosolyodtam. Ezt szántam bátorításnak.

- Anyu…-hallottam a lányunk hangját. Egyszerűen mind a ketten sírni kezdtek…

… Egy szálódai szobában ácsorgok az ablaknál és bámulok ki a városra. Ezerszer másabb mint az otthonunkként számon tartott Madrid… Még is megbabonáz.  Meg talán ez a helyzet is. Elena és Emma… Emma legalább már tudja az igazat. Már csak egy dolgot nem tud… Az pedig nem más mint… Hogy kis testvére lesz… Hiszen Zoé szerint én vagyok az apa… nekem pedig azt hiszem el kell hinnem. Emma hatalmas francia ágy közepén alszik úgy mint egy büdös bogár. Mindig így alszik. Olyan aranyos és annyira szeretem. A zsebembe remegni kezdett a mobilom így nagyot sóhajtva húztam elő a készüléket és néztem meg a hívó felet. Zoé az. Muszáj felvennem különben egész éjszaka zaklatni fog.

- Igen?-szóltam bele a készülékbe.

- Xabi hol vagytok? A mai találkánk… Azt mondtad beszélünk.-hadarta Zoe.

- Vegyél már levegőt.-dohogtam.

- De miért…

- A lányomat helyeztem előtérbe. Gond van?

- Csak azt hittem megbeszéljük a helyzetünket.

- Azt megtudjuk most is.-jelentettem be egy hatalmas sóhaj után.

- Ezt nem így kell elintéznünk.

- De… Te türelmetlen vagy, én pedig túl akarok esni rajta.

- Ez nem olyan, mint ha a jövő évi szerződésedet egyeztetnéd.-fintorgott.

- Akarsz beszélni róla vagy nem?

- Persze. Családot szeretnék veled…

- Én pedig ezt nem akarom.

- Mit mondtál Xabi?

- A babát elfogadom és támogatom… De te…

- Mi van velem?

- Zoe én nem szeretlek. Nem akarok kapcsolatot veled.-jelentettem be, de csak az egyenletes csipogásra eszméltem fel. Letette.

15. fejezet

Lassan fordultam a másik oldalamra és halottam az utcáról beszűrődő autók hangját, de nem érdekelt. Megéreztem, hogy még mindig itt fekszik mellettem és egyszerűen hozzá bújtam. A hátamról lecsúszott a takaró, de nem érdekelt, hiszen az ablakon már besütött a májusi nap és kellemesen meleget nyújtott nekem. Csukott szemmel húzódtam hozzá. Hatalmasat szippantottam az illatából és elmosolyodtam. Megnyugtat.

- Jó reggelt.-ölelt át és puszilt bele a hajamba mosolyogva.- Lassan készülnünk kell.

- Tudom… Csak adj még öt percet. Utána ígérem annyit kínozhatsz amennyit akarsz.

- Azt hittem örülsz annak, hogy elérkezett az ideje annak is, hogy teljes értékű munkát végezz.-nevetett fel. Igen… Már május van és újra 100 %-os edzés munkát végezhetek. Igaz még ellenfelem nincs, de ez csak idő kérdése. Addig is jobb ha teljes erőmmel a címvédésre koncentrálok és arra, hogy akár mi történik enyém maradjon az öv… Enyém legyen a dicsőség.

- Örülök is… Csak még hét óra sincs.

- Aki éjszaka nem alszik.-nevetett fel, mire én csak morcosan néztem fel rá. Még mindig vigyorgott, de lehajolt hozzám és megcsókolt.

- Edzésben tartasz.-rántottam meg a vállam és mire észbe kaptam maga alá gyűrt.

- Úgy gondolod?-vigyorgott rám.

- Mert nem úgy van?-kacérkodtam vele. Nos igen… Matt és én… Fogalmam sincs mi ez és nem is akarom megfejteni. Azzal csak túlbonyolítanánk mindent. Abban viszont biztos vagyok, hogy ebben a pár hétben amit Mattel töltöttünk együtt jó… Jó volt minden… Nem fájt úgy az életem. Xabi a mai napig hívogat… Több tucat sms-t és emailt kaptam tőle, de egyszerűen nem akartam tudomást venni róla, hiszen az azt jelentené, hogy alattomosan visszaengedném a fejembe és arra figyelnék mi történik Madridba… Mi történik vele… És hogy sose voltam jó ember azért, mert nem küzdöttem eleget a lányomért. De már most túl kell lépnem ezen, hiszen elrontottam. Elvesztettem mindent, de helyette az Élettől megkaptam Mattet. Mosolyogva simította le a hajamat és csókolt meg. Elégedetten vettem tudomásul, hogy mit is tesz velem. A nyakához hajoltam és lágyan csókoltam meg a bőrét. Tudom, hogy talán itt a legérzékenyebb.

- Elena… Ha ezt tovább folytatod el fogunk késni.-motyogta, de engedte, hogy folytassam.

- Te vagy az edző. Minden edzés akkor kezdődik amikor te megérkezel.-kuncogtam.

- Te mindenre kitalálod a választ.-nevetett fel, de az állam alá nyúlt és már meg is csókolt…

***

Az újdon sült edzőpartneremmel vagyunk a ringben és Matt engedélyével vívunk egy gyakorló mérkőzést, hiszen az elmúlt hetekben se estem ki a ritmusból és a mai nap után ez ajándék. Élvezem azért, hogy a szokottnál jobban meghajt az edzésen. Érzem, hogy a testem lassan fárad el… De nem baj. Egyáltalán nem baj.

- Még öt perc.-hallottam meg az edzőm hangját és vigyorogva emeltem fel a kezemet újra és tartottam az arcom előtt kettős fedezéket. Brie előre lendült, de nem volt hatása az ütéseinek az arcomon a kezeim miatt, de amikkel a bordáimat találta el nem igazán voltak kellemesek. Azonban nem foglalkoztam ezzel. Rajtam volt a sor akarva akaratlanul. Ritmus váltás után lendült a kezem és ezzel elértem, hogy a sarokba hátráljon. Párszor megsoroztam a testét, de elengedtem. Ez csak edzés és nem vérre menő csata. Összerezzentem amikor a hatalmas edzőtermet megrázta a bejárati ajtó csapódása. Mindenki az érkező irányába fordult. Távolról egy férfit pillantottunk meg, de nem ismertem fel. Kíváncsian kapaszkodtam meg a kötélbe és szórakozottan toltam ki a fogvédőt a számból. Lassan jött közelebb a váratlan vendégünk és ezzel vált egyre ismerősebbé. Kecsesen kibújtam a második és harmadik kötél között és ugrottam le a ring sarkáról tudomást se véve a lépcsőről. Sietősen szedtem a lábaimat és a vendégünk már mosolygott rám. Menetközben kiköptem a tenyerembe a fogvédőmet.

- Alvaro hogy kerülsz ide?-kérdeztem rá köszönés helyett és meglepően gombócba szorult a gyomrom.

- Hozzád jöttem.-mosolygott rám.

- Igen?-csodálkoztam el, hiszen talán leginkább a mosolya az ami meglepett. Tehát semmi se történt. Semmi rossz.

- Igen.-bólintott lassan, hogy fel fogjam minden szavát.- Sokat beszélgettünk Sheaval és szeretnénk meghívni az esküvőnkre.-nyúlt a zsebébe és elővette egy hófehér borítékot. Csodálkozva pislogtam rá. Rendben… Alvarot már ismerem régebb óta… De a menyasszonyát nem igazán. Azt tudom, hogy figyelmes és kedves, de egyszer találkoztunk… Annak is már lassan két hónapja… Most pedig itt áll előttem a focista és egy meghívót nyújt felém. A fogammal téptem fel a kesztyűm tépőzárát és szedem le a kezemről, hogy áttudjam venni a borítékot.

- Szeretnénk, hogy ott légy te is. Augusztus elején lesz és reméljük ott tudsz lenni.

- Sajnos erre most még nem tudok válaszolni.-ráztam meg a fejem. Hiszen több mindenen is múlott az, hogy igent mondok-e. A felkészülésen… A mérkőzésen… És azért minden Matten is múlik.

- Tudom… Tudom…-legyintett lazán, de mosolyogva.- Ezért is gondoltam, hogy elhozom neked a meghívót. Hogy legyen időd elintézni mindent.

A papír lapot bámultam és végig húztam rajta az ujjaimat.

- Köszönöm Alvaro.-néztem rá végül mosolyogva.

- Gondold át… és majd jelentkezz.-hajolt közelebb hozzám és arcon puszilt.- Szia Elena.-köszönt el tőlem és sarkon fordult és elsétált. Amilyen meglepetés szerűen érkezett olyan meglepetés szerűen távozott is. Csak álltam a placc közepén és bámultam immár a csukott ajtót.

- Visszajössz Elena?-szólalt meg Brie a kötélnek támaszkodva.

- Nem.-ráztam meg a fejem.- Inkább majd holnap folytatjuk jó?

- Felőlem.-rántotta meg a vállát.

***

Üres az edzőterem, és csak Matt irodájából kiszűrődő fény világít és halványan tölti be az edzőterem egyik felét is. Néma csendben álltam fel a padról és léptem oda a homokkörtének nevezett eszközhöz. Unottan ütöttem meg legelőször, ami csak oda-vissza himbálózott. Megütöttem újra és újra felvéve a tökéletes ütemet. Jól esik ez a laza ütögetés, amivel elterelem a gondolataimat. Jobb… Bal… Jobb… Bal… Járattam az agyamban a szavakat és így emeltem a kezeimet is. Annyira elmerültem, hogy észre se vettem Matt lépteit. Csak akkor már amikor átölelt hátulról.

- Pihenj már Kicsim.-csókolt a nyakamba.

- Csak unatkoztam.-mosolyogtam rá és neki dőltem a mellkasának.- Végeztél?

- Igen.- bólintott.- Menjünk.

- Hova is megyünk?

- Meglepetés. Kicsit mozduljunk ki.-vonta meg a vállát lazán. Szájon csókoltam.- Bízd rád magad.

- Tudod, hogy úgy is megteszem. Bízom benned.-fogtam meg a kezét. Rám mosolygott és tényleg bele vetettük magunkat a new yorki éjszakába. Megvacsoráztunk egy étteremben. Sétáltunk a Central Parkban és végül az óceán partján kötöttünk ki, ahol sokszor raknak tűzet a fiatalok. Idejárnak bulizni… Idejárnak romantikázni… És talán idejárnak, hogy elmeneküljenek a problémáik elől. Találtunk egy kisebb tűzrakást, aminek nem volt gazdája, de ez nem is érdekelt minket. Letelepedtünk a homokba.

- Ezer éve nem jártam itt.-mosolyodtam el, miközben neki dőltem Matt mellkasának.

- Pedig olyan jó itt. Sokat lehet itt gondolkozni.

- Ideszoktál jönni gondolkozni?-néztem a szemeibe, mire ő csak lassan, de mosolyogva bólintott.- Min szoktál itt gondolkozni?

- Azokon a dolgokon amik bántanak… Olyan dolgokon amiket elszúrtam az életben.

- Azt már mindenki elfelejtette neked.-ráztam meg a fejem és arra az esetre gondoltam, amikor profi korában megbundázott egy meccset. Emiatt próbált mindenki óva inteni tőle, amikor kitaláltam, hogy legyen az edzőm. Szerencsére, hogy nem hallgattam senkire se.

- Más hibáim is vannak.-jelentette ki.

- Más hibáid is vannak?

- Elena… Nekem van egy öt éves fiam.-ejtette ki csendesen a szavakat. Meglepődve pislogtam rá.

- Ezt eddig miért nem mondtad el?

- Az anya egy drogos cafka volt… Megszülte Jonh-t és lelépett… Öt éve én is a gödörben voltam. Nem voltam képes felnevelni egyedül… Így olyan személyekhez fordultam akik tudnak ezen segíteni.

- Örökbe adtad?

- Igen.-bólintott lassan.- De olyan örökbe fogadás ez, hogy látogathatom… Tudja, hogy ki vagyok…

Megsimogattam lassan az arcát és homlokon pusziltam.

- Tudod én szeretem Jonh-t… De gyenge voltam… Nagyon gyenge… De a Williams család megadja neki azt amit én sose tudnék. Utálom magam azért, hogy ellöktem magamtól a gyermekemet…

- Nem ítél el senki se Matt… Tudja, hogy szereted.

- Nagyon szeretem.-suttogta és magához ölelt… Nem tettem mást én se csak öleltem… Nem ítélem el… Hiszen legalább ő ismeri a gyermekét. 

14. fejezet

Fel fogtam… Sajnos fel fogtam minden szavát ennek a nőnek. Felpattantam a székről és magamhoz vettem a kabátomat és a táskámat. Mit mondjak? Gratulálok…? Szívem szerint felpofoznám mind a kettőt…Zoet és Xabit is… De terhes nőt nem bántok.

- Bocs… Indul a gépem.-közöltem velük pedig nem is a repülőtérre indulok. Igazából fogalmam sincs hova is megyek. Rohanva értem el az ajtót és téptem fel szinte, miközben Xabi a nevemet kiabálta.

- Elena! Elena állj meg!-eszem ágában sem volt. Magamra rángattam a kabátomat és csak szidtam magam.- Elena állj meg.-kaptam el a könyökömet éppen és visszarántott maga mellé.- Mit művelsz Elena? Hova mész?

- El!-jelentettem ki.- Xabi szerinted ezek után itt maradok? Ribancod most jelentette be, hogy terhes…Gratulációt ne várj… És én hülye még hittem neked… Hogy megváltoztál.

- Nem tudtam, hogy terhes. Hogy terhes lehet.

- Menj vissza hozzá.-sziszegtem és elrántottam a karomat.- Hagyj engem békén!

- Elena…

- Terhes tőled az a nő.-hisztérikus volt a hangom.- Minek? Minek hívtál ide? Hogy megalázz?-löktem rajta egy kicsikét.

- Nem… Elena… Kérlek nyugodj meg.-próbált csitítani, hiszen cseppet se jó ötlet, hogy a nyílt utcán vitatkozok vele.

- Xabi… Minden rendben?-lépett hozzánk Shea. Azt hiszem szemtanúja volt a kirohanásomnak és ennek az egész vitának is.

- Kérlek Shea ebből most maradj ki.-szólalt meg Xabi higgadtan.

- Nem… Mindenki titeket bámul.

- Maradj ki ebből.

- Nem kell Xabi.-ráztam meg a fejem.- Úgy is megyek innen. Ja Shea… Zoé terhes… Csak ennyi a baj.-fintorogtam.

- Tessék?-csodálkozott el a nő is.

- Jól hallottad.

- Elena… Beszéljünk… Kitudunk alakítani valami megoldást.

- Nekem kell semmi féle megoldás tőled… És tudod mit Xabi?-emeltem fel a kezemet és egyszerűen bemutattam neki.- Ez a véleményem… Sziasztok.-köszöntem azért el és szinte rohanva indultam el, hogy fogjak egy taxit. Szánalmas volt eddig is az életem… De ezzel… Hogy a volt vőlegényemnek a szeretője szemem és fülem hallatára jelenti be, hogy terhes… Azt hiszem ez a világ legmegalázóbb helyzetet amit megéltem. Ezért kellett idejönnöm, hogy ezt meg tegye? Elfelejtheti… Soha többet nem akarok idejönni. Sosem…

***

… Egész repülő út alatt csak bámultam ki az ablakon. Nem tudtam aludni így csak gondolkoztam és sajnos azt mondom baj… Nincs senkim… Nincs más csak a boksz. Azt hiszem legjobb ötlet az lenne, ha már most… Nem tartva pihenőt a következő mérkőzésemre koncentrálnék. Jobbnak kell lennem. Sokkal jobbnak. A repülőtérről kijövet szerencsére tudtam taxit fogni és bemondtam neki Matt címét. A sofőr egyszerűen biccentett és elindult. Újra a szokásos tevékenységemnek hódoltam, hogy az ablakon bámuljak ki. New York… Még mindig New York nyújtja nekem a legnagyobb biztonságot. Itt alig csalódtam az életben… És tudom itt talpra tudok állni újra. A könnyeim lassan csordultak végig az arcomon. Azonnal letöröltem a könnyeimet, és megcsóváltam a fejem. Talán már Madrid óta gyülemlik bennem ez az érzés és egyszerűen most kibukott belőlem. Csörögni kezdett a mobilom. A kijelzőn Xabi neve és arca szerepelt rajta.

- Fordulj fel.-sziszegtem és kikapcsoltam a készüléket. Mélyen a táskámba rejtettem. Nem voltam felkészülve arra, hogy beszéljek vele… Talán hetek múlva az leszek… De most még nem érzek mást csak azt, hogy gyűlölöm amiatt amit ma tett velem… Pedig igazából Zoé terhes…

***

Lassan sétáltam fel a jól megismert lépcsőkön. Valahogy már megnyugodtam egy kicsikét, hogy tudom Matt meg fog vigasztalni. Jó… Jó… Nem a szó szoros értelemben, hiszen ő Matt… A barátom… Az edzőm… Csengettem. Reméltem, hogy nem zavarok. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni.

- Jövök már.-hallottam meg a hangját és pár pillanat múlva már meg is pillantottam.- Elena… Hogy kerülsz ide?

- Bejöhetek?-érdeklődtem csendesen tőle. Igazából csak suttogásra futotta.

- Mi a baj Elena?-jött rá Matt, hogy nincs minden rendben igazából és a kezemet megfogva húzott be a lakásba.

- Csak…-szipogtam és suttogtam egyszerre.-Beszélni szeretnék veled.

- Mond már mi a baj?-ültetett le a kanapéra.

- Cristiano szakított velem… Xabi felcsinálta Zoét.-soroltam a két nap eseményeit. Matt hozott nekem eközben egy sört és leült mellém a kanapéra.

- Tessék? Cristiano…? Xabi?

- Cristiano kidobott, mert azt hiszi Xabit szeretem.-suttogtam.- Berúgtam és felhívtam Xabit akinek panaszkodtam egy sort. Elmentem reggel Madridba, hogy megbeszéljük amiket összehordtam a telefonban. Erre megjelent az a nő és közölte, hogy terhes… Megalázó helyzet volt.-sóhajtottam hatalmasat.

- Nem csodálom Elena.

- Szeretnék holnaptól edzésbe állni.

- Nem engedhetem.-jelentette ki határozottan. Tudtam, de még is így egy világ dőlt össze bennem.- Négy napja volt a mérkőzésed. Pihenned is kell.

- De én nem akarok.-motyogtam.- Matt ha nem foglalom le magam akkor azt hiszem megbolondulok.

- Elena még az ellenfeled sincs meg… Meg túl korai még elkezdeni bármit is.

- Akkor adj valami munkát kérlek a teremben.-pislogtam rá.

- Majd még átgondolom. Enned kellene valamit.-cirógatta meg az arcomat.

- Két napja nem igazán ettem.

- Pontosan ezért eszel velem. Rendelek pizzát…

- Kínait.-szóltam közbe, hiszen inkább kínai kaját kívántam. Felnevetett és bólintott.

- Rendben. Akkor rendelek valami kínai kaját.

Mosolyogva ücsörögtem a kanapén és az ahogy Matt folyamatosan fecsegett hozzám kicsikét kizökkentett az elmélkedésemből. Csak vicces dolgokat mesélt nekem, amivel sikerült megnevetetnie. Talán hajnali kettő lehetett amikor haza akartam indulni.

- Maradj inkább Elena.-mosolygott rám Matt.- Késő van. Veszélyesek az utcák.

- Egész éjszaka itt sírtam neked. Most már ideje, hogy aludni hagyalak.-rántottam meg a vállam.

- Örültem, hogy hozzám fordultál a gondjaiddal és segíteni tudtam, hogy ne csinálj hülyeséget.

- Jó ember vagy Matt. A legjobb ember akit ismerek.-vallottam be őszintén és erre ő mosolyogni kezdett.

- Azért nem vagyok tökéletes ezt te is tudod.

- Engem ez nem érdekel.-ráztam meg a fejem. Matt még mindig mosolygott és mire észbe kaptam megcsókolt. Meglepődtem először, de az edzőm nem tágított. Töretlenül csókolt tovább és az eszem és a testem nem igazán került összhangban… Az eszem visította, hogy ez nem jó ötlet… De még is a kezeimmel átkaroltam Matt nyakát és lassan viszonoztam a csókjait. Talán csak az elmúlt órák, napok eseménye miatt teszem ezt. De nem érdekel. Matt lassan vetkőztetni kezdett. Lesegítette a vállamról a táskámat, a kabátomat… Majd a csípőmnél fogva tolt a háló felé. Lerúgtam magamról menetközben a sportcipőmet és egyre szenvedélyesebb voltam. Az ágyra döntött és hozzám simult.

- Ez mi?-kérdeztem csendesen.

- Nem tudom… De most nem is érdekel.-simogatta meg a hajamat.

- Engem se.-ráztam meg a fejem és megcsókoltam…

***

Késő este van és fel-alá járkálok a lakásomban. Elena… Zoe… Elena… Gyerek… Amikor azt hittem a Sors most nekem kedvezz… Főleg amikor Elena a telefonba panaszkodott nekem a portugál döntéséről. Tudtam, hogy itt lenne az én időm. Szépen lassan megtudtam volna győzni Elenát arról, hogy megváltoztam… Tudok szeretni… És akarom őt… Azt a családot, amit évekkel ezelőtt elrontottam.

- Mi az haver?-lépett be az ajtón Iker. Küldtem egy sms-t, hogy beszélni akarok vele.

- Zoé terhes.-dünnyögtem bele az italomba.

- Tessék?-csodálkozott el.- Nem mondtad, hogy gyereket akartok.

- Tudod, hogy nem akartam. Csak bejelentette, hogy terhes.

- Örülsz neki?

- Nem… Nem hiszem. Iker… Elena előtt jelentette be mindezt.

- Elena?-csodálkozott el a kapus.- Elena itt van Madridban?

- Volt…. Szerintem már rég visszament New Yorkba.

- Ezt nevezik szívásnak Xabi.

- Ezzel nem vigasztalasz.-nyögtem fel.- Azt hittem mindent megoldhatok.

- Te megakartad oldani? Mit és mennyire akartad megoldani Xabi?

- Én…-motyogtam és azon gondolkoztam mit és hogyan is fogalmazhatnék meg. Nem tudom eldönteni, hogy az igazság vagy a hazugság a legjobb ebben a pillanatban.- Én azt hiszem akarom Elenát.

- Azt hiszed?

- Fura érzések kavarognak bennem mióta visszajött… Mióta láttam Ronaldo mellett…-akadt el a szavam.

- Akarod őt?-kérdezett rá diplomatikusan Iker.

- Igen.-bólintottam.

- Ugye tudod, hogy ezzel… Mi szerint Zoé terhes tőled elvesztetted! Örökre!

- Ezzel nem mondtál újat Iker.

- Erősen kell kaparnod, hogy kijavítsd hibáidat.

- Azt hiszem menni fog.

- Hogyan?

- Egyszer már belém szeretett… Másodjára is belém fog.-jelentettem ki határozottan.

13. fejezet

Ruhák szétdobálva hevernek a földön… A bajnoki öv amit magammal hozhattam a kanapén van kiterítve… Én a fotelban ülök felhúzott lábakkal és egy üveg whiskeyvel a kezemben… Egy másik üveg pedig üresen eldőlve hever az asztalon… Csak bámulok magam elé… És talán a világ legszánalmasabb embere vagyok ezekben a pillanatokban.

Egyedül maradtam újra… Mire megszoktam volna, hogy valaki velem van és normális életem lehet egyszerűen mindent elszúrtam… Miért? Miért nem tudtam egyszerűen ellökni magamtól Xabit? Elfelejteni azt a vonzalmat amit évekkel ezelőtt éreztem. Csak azért mentem Madridba, hogy újra a lányommal lehessek… Nem azért, hogy újra bele szeressek a spanyol focistában… Megadta nekem a sors, hogy boldog legyek. Engem akart egy olyan férfi, mint Cristiano Ronaldo… Aki megkaphatná a világ bármelyik nőjét, aki ezerszer szebb nálam… De még is engem akart. Csak is engem… És még is elszúrtam. Pár órája kisétált azon az ajtón és soha… Soha nem fog visszajönni… Hirtelen cselekedtem… Felkaptam az üres üveget és teljes erőmből a falhoz vágtam… hatalmas csattanás közepette tört millió darabra az üveg és szilánkokkal borítva be mindent. Bele kortyoltam a még félig teli üvegbe és megpillantottam a mobilomat. Nem tudom mi ütött belém csak felkaptam a készüléket és kikerestem egy számot. Nem tudom megmondani miért teszem ezt. De azt éreztem meg kell tennem. Negyedik… Ötödik csengésre vette fel a tulajdonosa a telefont.

- Igen?

- Nem kell félned… Feladom… Igazad van… Szánalmas ember vagyok és szánalmas anya.-hadováltam össze természetesen az alkoholtól.

- Elena? Elena te vagy az?-csodálkozott el a férfi.

- Szerinted ki lenne az Xabi?-horkantottam fel.- Nem kell tartanod tőlem… Nem mint ha tartottál volna valaha is tőlem… Nem foglak beperelni… Emma a te lányod… én egy szánalmas idegen lennék számára.

- Elena te részeg vagy?-kérdezett rá csendesen a baszk.

- És ha igen? Miért baj az?

- Elena hagyd ezt abba… Tudod jól, hogy nem bírod a piát.-korholt le.

- A pia miatt ismertelek csak meg… -morogtam és bele kortyoltam a whiskeybe újra.

- Cristiano hozzád utazott. Nincs ott veled? Elena miért vedelsz?-emelte fel a hangját és én egyszerű kacagásban törtem ki… Hisztérikus kacagásban.

- Azért jött ide, hogy szakítson velem.-közöltem vele pedig egyáltalán nem tartozik rá. Miért tartozna rá bármi is az életemből?

- Szakított veled?

- Szakított velem, mert szerinte még mindig téged szeretlek.-fakadtam ki egyszerűen. A vonal másik végén hullacsend volt.

- Elena mennyit ittál már?-kérdezett rá csendesen és nem is vette tudomásul, hogy mit mondtam neki pillanatokkal ezelőtt.

- Nem eleget.-vágtam rá határozottan.

- Elena hagyd abba az ivást.-csattant fel.

- Miért parancsolsz?-fintorogtam.

- Jobb, ha most abba hagyod a piálást. Holnap ha kijózanodsz felülsz az első gépre és idejössz Madridba.

- Ne dirigálj Alonso.

- De! Dirigálok!-csattant fel egyre dühösebben. Kis büszkeség tölt el, hogy még mindig feltudom bosszantani. Azt hiszem ez csak az alkohol miatt van.- Csak a javadat akarom.

- Akkor is a javamat akartad, amikor Zoéval keféltél?-fogalmaztam nyersen.

- Ez most nem tartozik ide.

- Dehogy nem.-erősködtem.

- Nem tartozik az a dolog ehhez.-felelte higgadtan.

- Válaszolj Xabi! Miért csaltál meg?-csattantam fel megint kicsikét hisztérikusan.

- Nem szándékos volt. De hagyjuk ezt abba. Holnap reggel felhívlak, hogy kijózanodtál-e… Idejössz Madridba és mindent helyre teszünk.

- Nem kell semmit se helyre tenni. Ezek a dolgok kisiklottak örökre.-szipogtam már immár. Persze… A pia… Egyszer fent egyszer lent.

- Kérlek Elena. Pihenj és józanodj ki.-kedves hangjával meglágyította a szívemet. Engedtem neki… Immár megint….

… Amikor reggel felébredtem iszonyatosan fájt a fejem. A fejemre húztam az első kezembe kerülő dolgot. Bántott a napfény… Bántottak a hangok is. Mi a fenének ittam ennyit? Ja igen tudom… Azért mert Cris kidobott… Hiába akartam beszélni vele nem tudtam… Nem vette fel a telefont… Telefon… Valahol zenél. A kanapé alól halásztam ki és emeltem a fülemhez a készüléket.

- Igen?

- Felébredtél már? Lefoglaltam a repülőjegyedet. Csak át kell venned a repülőtéren.-hadarta.

- Miről beszélsz Xabi?-kérdeztem csukott szemmel.

- Megbeszéltük este, hogy Madridba jössz és megbeszélünk mindent.

- Xabi… Én nem emlékszek arra, hogy felhívtalak.-nyögtem fel hangosan és óvatosan hanyatt fordultam. Utálom a másnaposságot. Ezt az egyet mellőzhetnénk.

- Nem emlékszel semmire?

- Fél üveg után képszakadás… És fejfájásból ítélve nem ennyit ittam… Miről beszéltünk Xabi?

- Gyere ide Madridba és megtudod.

- Nem akarok Madridba menni.-jelentettem ki.- Nincs miért…

- De van. Gyere ide! Szedd össze magad. A repjegyedet lefoglaltam. Leírom sms-ben mikor és hol találkozzunk.

- De…

- Nincs de! Szia Elena!-nyomta ki a készüléket a baszk focista és én csak percekig hallgattam a monoton csipogást…

… Igen… Engedelmeskedtem Xabi Alonso kérésének. Több órás repülő út után landolt a gépem Madrid egyik legnagyobb repülőterén. Sms-ben kaptam meg a találkozónk helyét. Régen is ide jártunk mindig. Itt találkoztunk mindig. Itt volt az első igazi randink is. Leültem a pult mellé és kértem egy pohár vizet. A fránya másnaposság. Csak bámultam a poharat amikor vidám baba kacagás ütötte meg a fülemet. Mosolyogva biccentettem a fejemet a hangirányában és megpillantottam egy csinos barna hajú lányt egy csodaszép kisfiúval, aki egy labdát szorongatott. Elmosolyodtam. Aranyos látványt nyújtanak.

- Apa mindjárt itt lesz.-hallottam meg a nő hangját.- És szerintem hozza Sergio bácsit… Vagy Iker bácsit… Vagy talán Xabi bácsit hozza.

Sietősen fordultam meg… Sergio… Iker… Xabi… Mielőtt megszólalhattam volna a kisfiú elejtette a labdáját. Sietősen kaptam fel és nyújtottam a nő felé.

- A lurkó labdája. Elejtette.

- Köszi.-mosolygott rám.- Raul… Apa mit fog szólni ha elhagyjuk a labdádat?

A kisfiú kuncogni kezdett és szégyellősen pislogott rám. Persze… egy szívdöglesztő mosolyt is küldött felém. Elnevettem magam.

- Arany pofa vagy.-kuncogtam még mindig.

- Szimpatikus vagy neki.

- Nekem is. Annyira aranyos.-mosolyogtam és megsimogattam a kicsi arcát.

- Shenae Leite.-nyújtott kezet nekem először a nő. Rám mosolygott bátorítólag így kezet nyújtottam.

- Elena Ramos.

- Emma anyukája ugye?-meglepődtem, hogy így tudja ki is vagyok én, pedig most látom életemben először.- Ő pedig Raul Arbeloa.

- Akkor Alvaro felesége vagy?

- Majd augusztusban lesz az esküvő.-vonta meg a vállát a nő mosolyogva. De az arcára halvány pír került.

- Sok boldogságot így előre is.

- Köszönöm.

Ekkor nyílt ki az ajtó és lépett be először a kedves lány párja, majd a baszk focista. Számítottam igazából talán Ikerre és Sergiora is, de egyikük se jött. Alvaro előre sietett és csókkal köszöntötte a párját és a kisfiút. Mosolyogva figyeltem őket és meglepődtem amikor Xabi óvatosan végig simított a karomon.

- Szia Elena.-köszönt csendesen és felnéztem rá.

- Szia.

- Beszélgessünk négy szem közt egy kicsit.-terelt a másik irányba ahol az elzárt boxok voltak. Nem szólaltam meg, csak akkor amikor a pincér meghozta az italunkat és leadhattuk a rendelésünket. Nagyot sóhajtottam és a hajamat egyszerűen a fülem mögé tűrtem.

- Xabi bármit mondtam is sajnálom.

- Arról szeretnék beszélni amit mondtál nekem.-jelentette ki határozottan. Elszégyeltem magam teljesen. Hiszen fogalmam sincs róla miket hordtam össze neki az éjjel.

- Padlóra kerültem és ezt most nem a szombati meccs miatt mondom.-motyogtam még mindig az asztal lapot bámulva az asztal alatt pedig egyszerűen malmoztam az ujjaimmal.

- Láttam a mérkőzésed… és látom az arcodon is a nyomait.-nyúlt át az asztal felett és a szemem alatti apró kis seben végig húzta az ujjait.

- Nem vészes.-motyogtam.

- Az ami Cris-szel történt…

- Arról nem igazán akarok beszélni.-motyogtam. Túl korai… Azt hiszem túl korai még erről beszélni. Mi van ha mostani meggyőződésem szerint egyik legnagyobb hibámat követem el, ha még Cristianot is elengedem…

- Én azt akartam mondani… Tudom, hogy kegyetlen vagyok… De örülök neki.

- Xabi… -szaladt két oktávnyit fel a hangom. Felháborító, hogy ezt mondja. De mit várok… Talán élvezi, hogy újra szenvedek… Hogy újra egyedül vagyok, hiszen neki ott van az a nő. Az a ribanc…- Ha kárörvendeni akarsz telefonon is megtehetted volna.-pattantam fel az asztaltól. Megfogta a kezemet meglepetésemre visszahúzott maga mellé.

- Nem azért mondtam… Csak… Majd elmondom később… Amikor úgy alakul.

- Nem értelek...-ráztam meg a fejem.

- Nem baj.-motyogta.- Mondtál valamit Emmáról is.

- Emmáról?

- Azt mondtad, hogy feladod… és szánalmas anya vagy.

- De hát ez igaz.-motyogtam. Ismét felálltam a székről. Elszorult a torkom és levegőre volt szükségem. Ha ezt is az orrom alá akarja dörgölni mint ahogy tudta azt, hogy Cris dobott, jobb ha felkötöm magam az első fára.- Úgy tudja, hogy halott az anya… Jobb ha nem zavarjuk össze… Legalább ennyit tegyek megérte… Hogy nem teszem tönkre az eddigi életét.

- Elena… Én teljes életet akarok Emmának adni…

- Azt adod meg neki most is nem?-csak ácsorogtam az asztal mellett. A baszk csak lassan bólintott.- Látod. Végre valamiben egyet értünk.

- Szeretném, hogy tudja ki is vagy.-motyogta.

- Tessék?-roskadtam vissza a székre.

- Az anyja vagy. Azt akarom, hogy tudja…

- Ugye nem átverni akarsz most?-kérdeztem vissza, de csak megrázta a fejét. Hatalmasat sóhajtottam és próbáltam megemészteni a szavait, amikor megszólalt a telefonja.- Vedd csak fel nyugodtan.

Bólintott és a füléhez emelete a készüléket.

- Igen Zoé… Én vagyok az…-sóhajtott hatalmasat.- Ebédelni vagyok. Nem… Találkozzunk máskor… Zoé… Dolgom van.- irtóztam már attól, hogy meghallottam a nevét. Rövid időn belül kijelenthetem rühellem… Gyűlölöm a nőt.- Igen… Ha muszáj… Szia.

Ahogy befejezte a hívást letette a telefont az asztalra. A két tenyerébe temette az arcát és hatalmasat sóhajtott.

- Baj van Xabi?-kérdeztem csendesen.

- 5 perc és idejön. Valami nagyon fontosat akar mondani.

- A nőd?-kérdeztem rá és ahogy rám nézett inkább finomítottam.- A barátnőd?

- Nem igazán.

- Akkor csak néha megdugod ha kedved van hozzá?-fintorogva bólintott igazából.- Négy-öt éve folyamatosan?

- Elena… Kérlek…

- Jó…Jó… Csak kíváncsi voltam.-rántottam meg a vállam. Hallottuk ahogy kinyílik az étterem ajtaja és abban a pillanatban a nő hangját is meghallottuk ahogy a főpincértől arról érdeklődik merre találja Xabit. Az említett személy felemelkedett a helyéről és lassan megfordult. Talán abban a pillanatban Zoé már meg is csókolta. Elhúztam a számat.

- Kicsim… Kicsim olyan hírem van… Most jövök az orvostól…-hadart folyamatosan.- Terhes vagyok… Kicsim kis babánk lesz. Egy közös babánk.

12. fejezet

Március 14-ét mutat a naptár és itt vagyunk már Las Vegasban. Aludnom kellene, de nem megy. A gyomrom görcsben áll pedig még csak holnap után lesz a mérkőzésem. Ma sajtótájékoztató, nyilvános edzés, ami leginkább a nézőknek szól és nem nekem. Ránéztem az órámra. Hat óra sincs még. Remek… Ezért Matt ki fog nyírni. Hiszen ilyenkor a jelszava… Pihenés… Pihenés… Pihenés… Persze nálam ez ilyenkor nem működik. Túl nagy az izgalom. Nem első mérkőzésem igaz, de ez a lámpaláz örökre… Szerintem örökre megmarad…

***

… Reggelinél ücsörgök már és csak azért eszek, hogy ne oktasson ki Matt. Nem lenne semmi értelme. Bár egyik kezemmel a telefonomat nyomkodtam. Híreket olvastam… Végig néztem a twittert. Erre igen egyszerű a magyarázat. Unatkozok és tudni akarom mi van Spanyolországban és tudni akarom van-e valami friss információ Crisről vagy Xabiról. Igen tudom… Megint itt tartok. Érdekel mi van a spanyol focistával. Csak puszta kíváncsiságból. Kár volt… Azt hiszem mondhatom azt, hogy kár volt megnéznem, hiszen megláttam egy képet Xabiról és arról a ribancról. Oké… nem érzem magam féltékenynek… Ismerem azt az érzést, amikor féltékeny vagyok… Ez inkább szánalmas. Zoe hatalmas őszinte mosollyal ül a baszk focista mellett… Xabi mosolyog… De még se annyira őszinte. Tudom. Csak azért tudom, mert jól ismerem. Túl jól ismerem. Nem boldog… Nem igazán boldog… De ő tudja… Nem értem miért csókolt meg. Miért akart összezavarni? Igen összezavart, de így bele gondolva talán saját magát zavarta össze legjobban. Mert nekem van kiért és miért küzdenem. Madridban vár Cristiano… Itt pedig talán világbajnok lehetek, amivel elismerést szerzek és talán tisztelni fognak…

***

Csak némán ücsörgök a mikrofon mögött és hallgatom ahogy az amerikai nőt faggatják arról, hogy mit gondol a szombati mérkőzésről. Egyértelműnek gondolja, hogy csak is ő nyerhet. Senki más. Csak gúnyosan elhúztam a számat. Azért ebben én nem vagyok annyira biztos. Hiszen nem csak dísznek vagyok itt. Azért vagyok itt, hogy megnyerjem a címet. Az pedig csak úgy sikerül, hogy ha legyőzöm. Tudom… Még mindig engem tartanak esélytelennek. Pedig Matt szerintem(és ez nem csak azért mondta, hogy az edzőm és növelje az önbizalmamat.) az állóképességem tökéletes, jó a technikám és könnyen eltudok hajolni az ütések elől… Bár ha szükséges akkor tökéletes vagyok  boksz zsáknak is.

- Kedves Elena…-szólalt meg az egyik riporter, amivel sikeresen visszarántottak a valóságba. Mosolyra húztam a számat, hiszen kedvesen szóltak hozzám.- Hogy gondolja? Milyen esélyei vannak?

- Szerintem ugyan olyan esélyeim vannak… Bár az ellenfelem egy dolog miatt előnnyel indul. Nála van az öv.

- Mit gondol sikerül megnyernie az övet?

- Szerintem van. Pontozással vagy kiütéssel nyerek azt nem tudom megmondani, de nyerni fogok.-jelentettem ki magabiztosan. Az újságírók összesúgtak, én pedig az első sorban ülő Mattre pillantottam, aki ugyan úgy, és ugyan olyan büszkén vigyorog, mint én. Magabiztosság… Ez ebben a pillanatban a jelszavam és azt hiszem sikerül is annak látszanom.

A következő kérdéseket újra az ellenfelem kapta. Már nem mindegyik a mérkőzésre vonatkozott, hanem pár normális kérdés ami a magán életéhez kapcsolódott. Sejtettem hasonló kérdéseket én is kapni fogok. Az lenne a meglepő ha én nem kapnék kérdést, hiszen már kezdik kapisgálni, hogy a világ egyik leghíresebb focistájával járok.

- A barátja Cristiano Ronaldo nézni fogja a mérkőzést?-kaptam egy kérdést. Nem volt túl tolakodó még is a lényegre tért.

- Nem tudom. A hétvégén mérkőzése lesz és ha bevonult a csapattal a szálódába azt kell tennie, amit az edzője diktál.-húztam meg a vállam.

- Bánja, hogy nem lehet itt Önnel?

- Inkább én bánom, hogy nincs itt… Mert ha nyerek nem tudok osztozni vele a boldogságomban.-húztam meg a vállam lazán, de szégyellősen mosolyogva. Ez az igazság.

***

Idegesen járkálok fel és alá az öltözőben. Már abban a ruhában vagyok amit a ringben viselek majd. Kezemen a bandázs már meg van kötve, a hajam pedig szoros fonatban van. Ez a legpraktikusabb viselet, hiszen nem lóg a szemembe a hajam és ez nem zavarhat meg. Már meg se tudom számolni hanyadjára tárcsázom a számot… Rájöhettem volna már. Feleslegesen teszem, hiszen nem veszi fel. Nem akartam mást, mint a bevonulás előtt utoljára hallani a hangját. Azonban feladtam. Ennyi idő után bárki felvette volna nekem azt az átkozott telefont. Morogva szakítottam meg hívást és löktem a táskámba a telefont immár kikapcsolt állapotban. Napok óta nem reagál a hívásaimra… Csak tudnám miért.

- Felkészültél?-lépett be az ajtón Matt mosolyogva. Miért mosolyog? Neki is idegesnek kellene lennie, mint nekem.

- Persze.-vágtam rá nem túl hitelesen. Az eddigi önbizalmam elszállt. Nem tudom pontosan miért is… Hogy itt állok már az öltöző közepén és Matt már a kesztyűt tuszkolja fel a kezemre? Vagy azért mert hallom a nézők ordítását… Vagy mert nem tudtam Cristianoval beszélni amikor nagyon is nagy szükségem lenne rá.

- Elena…-hallottam meg az edzőm hangját ami visszarántott a földre.- Jól vagy? Fal fehér vagy.

- Csak izgulok.-motyogtam rekedtes hangon. A szám kiszáradt és a nyelés egyszerűen fájdalmas érzés volt.

- Fáj valamid? Gyomrod? Kezed?

- Kicsit fáj a kezem, de menni fog.-biztattam saját magamat is.- Menni fog Matt. Sikerülni fog.

- Ez a beszéd kislány. Ez a beszéd.-mosolyodott el és megsimogatta az arcomat. Egyszerűen a kellemes meleg tenyerébe hajtottam a fejemet. Kellemes és biztató érzés fogott el. Sikerülni fog. Tényleg érzem azt, hogy nyerhetek.

***

Hatodik menetet gongatták és tudtam muszáj kimennem… Talpon kell maradnom… De annyira fáradtnak érzem magam, hogy attól félek még a kezemet se tudom felemelni. Matt szerint jól állok… Talán két pontozó bírónál is én vezetek. De ebben nem lehetünk biztosak… Küzdenem kell…

Utolsó menetben járunk és azt hiszem mind a ketten eléggé elfáradtunk. Alig várom, hogy véget érjen a meccs. Az ütéseinkben már nincsen erő… Pontatlanok vagyunk és az ellenfelem többet ölelget mint kellene. Igen… Persze, hogy ölelget, hiszen így lefogja a kezeimet és nem tudok támadni. Hallom Matt biztató szavait és a bíró szét parancsol minket. Körülbelül a menet felénél tartunk és lépnem kell. Támadást indítok. Folyamatos ütésekkel sorozom a testét. Tudom nem mindegyikkel érem el a célom, de már tántorog az ellenfelem. Talán sikerül… A következő ütésem az állát találta el és mire észbe kaptam a földön volt. A bíró a semleges sarokba küldött. Számolni kezdett… Egy… Kettő… Három… Négy… Vele együtt suttogtam a számokat… Az ellenfelem felállt. A bíró felteszi a szokásos kérdéseket neki… Tudja folytatni? Persze erre minden ökölvívónak az a válasza, hogy igen… A bíró akadékoskodik… Megkéri lépjen előre, de az előbb még földön fekvő ökölvívót, hogy tegyen felé pár lépést. A nő bólint és elindul felé, de megszédül és megbotlik. A bíró kezei a magasba lendülnek jelezve szó sincs a folytatásról. Tehát… Tehát ez az jelenti én vagyok a világbajnok. Szinte sokkos állapotban állok a semleges sarokban és arra eszméltem, hogy Matt előttem áll és örömébe magához szorít… Akár mit mondott nem fogtam fel… Csak annyira emlékszek, hogy világbajnok vagyok….

***

Csak kedd hajnalban értem haza New Yorkban. Fáradt volt, hiszen nem tudtam még rendesen kialudni magam. Nem azért mert buliztam, hanem az öv megszerzésével plusz kötelezetségeim is akadtak. Azonban most már nem akarok mást csak venni egy forró fürdőt és aludni… Több, mint 12 órát aludni. Kilépve a liftből megtorpantam. Cristiano guggolt a fal mellett a lakásom ajtajában.

- Szia.-suttogtam.- Hogy kerülsz ide?

- Szia.-egyenesedett ki.- Hozzád jöttem.

- Menjünk be.-húztam ki a kabátom zsebéből a kulcsaimat. Beengedtem magunkat a lakásba és ledobtam a táskámat. Feszültnek éreztem a légkört… Feszült Cristiano és így én is. Vártam, hogy megszólaljon. Idegesen billegtem az egyik lábamról a másikra.

- Először gratulálni szeretnék.

- Köszönöm.-suttogtam. Pedig tudtam nem ezért van itt, hogy gratuláljon.

- Elena beszélnünk kell.-motyogta.- Szeretek veled lenni, de tudom ez nem az igazi…

- A távolság…-suttogtam.

- Nem… Nem csak a távolság.-rázta meg a fejét.

- Cris…

- Kérlek ne szakíts félbe.- szólt rám.- Szeretek veled lenni és szerintem te is… De te még mindig Alonsoba vagy szerelmes. Tudom… Látom rajtad… És azt is láttam, hogy csókolóztatok.

- Én nem szeretem már Xabit.

- Elena nem kell hazudnod… És nem haragszok rád. Csak jobb ha mi ezt befejezzük.-rázta meg a fejét. Meg akartam szólalni… Közbe akartam vágni, hogy hagyja abba ezt a hülyeséget. Akarom őt… Akármit érzek Alonso iránt, nekem kell ő… Könnyek gyűltek a szemembe, amikor homlokon csókolt. Sarkon fordult és köszönés nélkül indult el az ajtó felé. Fejére húzta a kapucnit és elindult a lift felé. Kapcsoltam… Nem… Nem hagyhat el…

- Nem hagyhatsz el.-motyogtam magam elé és lassan indultam el az ajtó felé. A könnyeim potyogtak az arcomon.- Nem… Cris…-szóltam hangosabban.- Cris ne menj el.-kiabáltam végül és kapkodni kezdtem a lábam. Rohantam a felvonóhoz, de amikor csillingelést hallottam rájöttem elkéstem. Neki rontottam az ajtónak de már csukva volt… Elment… Elhagyott… Egyedül maradtam pedig ezt nem akartam…