16. fejezet

- Apa… Apa…-szaladt hozzám Emma a nappaliba a rózsaszín pizsamájába a félszemű és fülű mackóját vonszolva maga után.

- Igen Kicsim?-pislogtam rá mosolyogva majd megpusziltam.

- Mit csinálsz?

- Fényképeket nézegetek… 

- Fényképet?

- Igen. Rólad és az anyukádról.

- Megmutatod nekem is?-pislogott rám hatalmas szemekkel. Természetesen bólintottam és legelőször az ölembe húztam, majd megpusziltam a feje búbját.

- Ezek a képek akkor készültek, amikor megszülettél.-tártam elé a képeket. Emma ráncolni kezdte a homlokát.

- De apa…

- Igen kicsikém?-kérdeztem vissza csendesen. Tudtam, hogy rájött az igazságra.

- Anya akkor nem halt meg? Nincs az angyalokkal? Mert én egyszer már találkoztam vele… És pattogatott kukoricát kaptam tőle.

- Igen… Ő az anyukád. Régen… Amikor én buta voltam és megbántottam anyukádat minden megváltozott. Ő el akart menni innen és elakart téged is vinni. Azonban én nem engedtem. Van olyan dolog, hogy bíróság… Akik eldöntik, hogy a felnőttek amikor veszekednek kinek van igaza… És a bíróság úgy döntött, hogy csak az enyém vagy.

- Ez olyan, mint Juniornak?

- Majdnem… Csak a Juninak tényleg nincs anyukája… De neked van Emma. És biztosan tudom, hogy nagyon szeret téged az anyukád.

- Látni akarom. Apa én látni akarom. Azt akarom, hogy az anyukám legyen.-állt elém csípőre tett kézzel.

- Elena New Yorkban él kicsikém.

- Engem az nem érdekel! Apa én látni akarom az anyukámat…

… És természetesen nem volt más választásom, mint engedni Emma akaratának és másnap délelőtt az első New Yorkba tartó gépen ültünk. A lányom fecseget. Nem haragudott rám… És azt hiszem Elenára se haragszik. Inkább boldog, hogy van anyukája, aki szereti és akarja. Hiszen azt is elmondtam neki, hogy Elena miért jött Madridba. Viszont azt nem tudtam elintézni, hogy Elena telefonon szóba álljon velem és tudatni tudjam a helyzetet vele… Hogy tudja mi minden változott meg. Viszont Cristől megkaptam az edzőterem és a lakásának a címét is. Valamelyik helyen tuti megtaláljuk. Miután átestünk az útlevél ellenőrzésen fogtam egy taxit és legelőször Elena lakásának címét mondtam be. Emma pár pillanatig elfelejtkezett az utunk eredeti céljáról, hiszen a várost csodálta… A fényeket, a hatalmas épületeket és a még nagyobb ember forgatagatt csodálta. Mosolyogva simítottam a haját a füle mögé. Sokan el se tudják képzelni ezt a képet… De ez vagyok én. A pályán a dicsőségért küzdő focista vagyok… Pályán kívül pedig egy apa… Aki bármit meg ad a lánya boldogságáért.

Sajnálatos módon a lakásnál nem jártunk szerencsével így maradt az edző terem. Nem olyan hiperszuper edzőközpontra kell gondolni, mint nálunk a Real Madridnál… Sőt leginkább ez a hely egy régi raktárnak tűnik. De szerencsére úgy tűnik jó helyen járunk, hiszen hangok hallatszanak ki. Felvettem Emmat a kezembe aki átölelte a nyakamat, de még is izgatottnak pislogott körben.

- Mozgasd a lábad Elena… Mozgasd mert olyan vagy mint egy fa… Legyökereztél és ezzel csak magadnak ártasz.-harsogta az amerikai férfi és még nem vettek észre minket. Csodálkozva néztem még én is a terem közepén ringben lévő két nő csatáját. Úgy püffölték egymást, mint ha az életük múlna rajta… De még is éreztem és tudtam, hogy szó szerint ez múlik rajta… Nálunk egy vesztes meccs után van folytatás… Egy boxoló életében egy vereség talán a karrier végét is jelentheti. Egyikünk se szólalt meg Emmával. Csak arra vártunk, hogy észre vegyenek minket és szerencsére pár percbe tellett csak. Elena megdermedt és leeresztette mind a két kezét és hitetlenül bámult minket.

- Idő… Idő… Idő…-harsogta és abban a pillanatban már kiköpte a fogvédőjét, majd egyenesen tépte le magáról a kesztyűjét. Amint azok is lekerültek róla kimászott két kötél között és elindult felénk.

- Apa tegyél le.-motyogta nekem Emma. Megtettem amit kért, és letettem a földre. Emma azonban még mindig fogta a kezemet. Elena körülbelül három méter távolságra csökkentette köztünk a távolságot amikor megtorpant.

- Xabi… Emma…-suttogta hitetlenül.- Ti…

Emma bátortalanul indult el Elena felé, aki talán kapcsolt és leguggolt hozzá. Emma csak pislogott rá, majd egyszerűen megölelte. Elena elcsodálkozott először, hiszen értetlenül pillantott rám, de én elmosolyodtam. Ezt szántam bátorításnak.

- Anyu…-hallottam a lányunk hangját. Egyszerűen mind a ketten sírni kezdtek…

… Egy szálódai szobában ácsorgok az ablaknál és bámulok ki a városra. Ezerszer másabb mint az otthonunkként számon tartott Madrid… Még is megbabonáz.  Meg talán ez a helyzet is. Elena és Emma… Emma legalább már tudja az igazat. Már csak egy dolgot nem tud… Az pedig nem más mint… Hogy kis testvére lesz… Hiszen Zoé szerint én vagyok az apa… nekem pedig azt hiszem el kell hinnem. Emma hatalmas francia ágy közepén alszik úgy mint egy büdös bogár. Mindig így alszik. Olyan aranyos és annyira szeretem. A zsebembe remegni kezdett a mobilom így nagyot sóhajtva húztam elő a készüléket és néztem meg a hívó felet. Zoé az. Muszáj felvennem különben egész éjszaka zaklatni fog.

- Igen?-szóltam bele a készülékbe.

- Xabi hol vagytok? A mai találkánk… Azt mondtad beszélünk.-hadarta Zoe.

- Vegyél már levegőt.-dohogtam.

- De miért…

- A lányomat helyeztem előtérbe. Gond van?

- Csak azt hittem megbeszéljük a helyzetünket.

- Azt megtudjuk most is.-jelentettem be egy hatalmas sóhaj után.

- Ezt nem így kell elintéznünk.

- De… Te türelmetlen vagy, én pedig túl akarok esni rajta.

- Ez nem olyan, mint ha a jövő évi szerződésedet egyeztetnéd.-fintorgott.

- Akarsz beszélni róla vagy nem?

- Persze. Családot szeretnék veled…

- Én pedig ezt nem akarom.

- Mit mondtál Xabi?

- A babát elfogadom és támogatom… De te…

- Mi van velem?

- Zoe én nem szeretlek. Nem akarok kapcsolatot veled.-jelentettem be, de csak az egyenletes csipogásra eszméltem fel. Letette.