2014. augusztus 18., hétfő

20. fejezet



Még mindig nem igazán fogtam fel a portugál focista szavait. Kinyitottam a számat, majd azzal a lendülettel be is csuktam.
- Elena szólalj meg…-guggolt előttem Cristiano. Aggódva pislogott rám. Részben talán sokkot kaptam az információktól amit közölt velem.
- Te… Lefeküdtél a csapattársad barátnőjével?
- Igen… Nem először.-jelentette ki egy flúgos vigyorral az arcán, mire én karon vágtam. Jó tudom, hogy ez igaz is, de van egy két dolog ami nem egyezik a két történetben.
- De én nem vagyok… voltam Xabi menyasszonya abban az időben, amikor elcsábítottál.
- Csábultál te magadtól.- egymásra néztünk és elnevettünk magunkat. Jó… Eddig bírtam csak. Boldognak látom. Igazán boldognak. Megsimogattam a portugál arcát és a homlokára nyomtam egy puszit.
- Tehát bele szerettél Sheaba.-állapítottam meg, hiszen a lány neve hallatára is egy hatalmas őszinte mosoly jelent meg az arcán.
- Igen.
- És ő?
- Szerintem, szeret ő is engem.
- Biztos vagy benne?
- Nem.-rázta meg a fejét.- Semmiben sem vagyok biztos Elena… Be kell vallanom semmibe… Semmit se tudok… Fogalmam sincs mi lesz holnap… Vagy holnap után. Annyit tudok, hogy én mindenemet odaadnám érte… Azt szeretném, hogy minden reggel rám mosolyogjon amikor felébred. Nekem mondja, hogy szeret… Hogy együtt neveljük a gyerekeket.
- Kialakul Cris.-simogattam meg az arcát…

***

Három hete ment haza Cristiano Madridba. Addig én gyógyultam. Azt hiszem most már teljesen meggyógyultam, de Matt tanácsára még hanyagolom az edzést. Igaza van, hiszen testben már lehet erős vagyok és alkalmas lennék arra, hogy elkezdjem az alapozást, de lélekben még nem. Nem vagyok elég erős és ezt magam is tudom. Így nagy elhatározás után döntöttem arra, hogy elutazok én is Madridba. Látni szeretném a lányomat, és kicsit ki akarok szakadni New Yorkból is. Ki akarok szabadulni és nem gondolni arra ami velem történt.
Kora reggel volt, amikor megérkeztem a spanyol fővárosba. Először is fogtam egy taxit és az egyik számomra ismert szálódába mentem. Lezuhanyoztam és megreggeliztem. Nem is tudtam, hogy először mihez is fogjak. Xabi edzésre megy talán. Emma pedig biztosan olyan helyen ahol vigyáznak rá. Végül arra döntöttem, hogy az edzőközpontba megyek. Várok… Tudok rá várni tényleg. Látni akarom… Beszélgetni vele. Egyszerűen jelenleg ez is megnyugtat úgy érzem. Szerencsére feltűnés nélkül jutottam be az edzőközpontba. Az egyik üres kanapéra ültem és bámultam ki az ablakon hiszen egyenesen a pályára láttam. Mindenki tette a dolgát ahogy kell. Láttam Crist… Ikert ahogy a kapuban gyakorol. De megakadt a szemem a baszk játékoson is. Sergioval beszélgetett. Jó volt látni, hogy ennyire felszabadult. Jó látni a mosolyát… Amibe régen bele szerettem. Ez is az egyik dolog volt amit szerettem benne… A kedves és őszinte mosolyát.
Talán egy órát ülhettem magányosan amikor elindultak befelé a fiúk. Hangosan kacarásztak ahogy az öltöző felé indult a férfi sereg. Nem mozdultam a kanapéról. Vártam, hogy talán észre vesznek. Először Sergio volt az aki rám mosolygott és kiszakadva a sorból hozzám lépett és adott két puszit.
- Elena hogy kerülsz ide? És olyan jó látni, hogy jól vagy.-nézett végig rajtam miközben felálltam a kanapéról és így alaposan végig tudott mérni.
- Most már jól vagyok… És úgy veszem észre mindenki tudott arról ami történt.
- Igen. Páran tudunk róla.-vonta meg a vállát Sergio lazán és mit sem törődött a többiekkel.- Megrémültünk… Főleg Xabi.
- Serg… Nem ez a legalkalmasabb hely és időpont, hogy erről beszélgessünk.-ráztam meg a fejem.
- Meddig maradsz Madridban?
- Még nem tudom. Hosszabb ideig lehet.
- Akkor a héten gyere át hozzánk vacsorára. Szerintem Pilar örülni fog neked.-mosolygott rám.
- Rendben.-bólintottam.- Átmegyek.
- De jó.-ölelt meg.- Szólok Xabinak, hogy itt vagy.
- Nem kell. Megvárom itt.-mosolyogtam vállat vonva.- Menj zuhanyozni.
- De miért?-tárta szét a karját nevetve.
- Mert… Izzadt és büdös vagy.-vágtam rá teljesen őszintén. Egy pillanatig döbbenten pislogott rám majd kacagva ölelt magához. Kaptam még egy utolsó puszit majd lelépett. Ahogy magamra maradtam újra várnom kellett. Talán csak egy röpke fél órát, hiszen elsőként jelent meg Xabi a kijárat felé indulva. Magányosan nyomkodta a mobilját.
- Szia Xabi.-köszöntem rá csendesen mire ő csak megtorpant. Ledobta a táskáját a földre és két lépésből előttem termedt és szorosan magához ölelt. Jó érzés volt ahogy magához ölelt. Arcomat a nyakához dugtam és hatalmasat szippantottam a finom illatából.
- Miért nem szóltál, hogy idejössz?
- Csak… Mondjuk úgy, hogy én vagyok a meglepetés.-ellépett és szemügyre vett. A kezeimet nem engedte el igaz.
- Örülök, hogy itt vagy.
- Ma reggel érkeztem… És éhes vagyok.-bukott ki belőlem. Xabi vidáman nevetett rajtam.
- Menjünk akkor ebédelni.-terelt ki a kocsihoz…
…Egész napot Xabival és Emmaval töltöttem. Minden féle családi dolgot csináltunk és ettől sérült lelkem is kicsit jobban éreztem magam. Közös vacsora után Emma hamar elaludt. Lefektettem és betakartam. Mosolyogva figyeltem ahogy alszik. Xabi pedig az ajtóban állva várt rám.
- Hagyjuk aludni.-suttogta és én csak bólintottam. Puszit nyomtam Emma homlokára és kisétáltam a focistához. Xabi halkan becsukta az ajtót és a nappaliba sétáltunk.
- Azt hiszem mennem kell.-sóhajtottam hatalmasat.
- Maradj még kérlek.-lépett elém. A táskámat és a dzsekimet visszalökte a kanapéra.
- Mennem kellene. Holnap edzésed lesz.-motyogtam de a kezemet az övébe csúsztattam és hagytam, hogy a kanapék közötti kis térre vezessen.
- Nem érdekel most az edzés.-rántotta meg a vállát. A kezét a derekamra csúsztatta és egyszerűen ringatózni kezdtünk, pedig nem szólt zene. Ebben a pillanatban tényleg olyan ez az egész, mint egy romantikus film jelenete. Felnéztem Xabira aki mosolyogva emelte fel a kezét az enyémmel.
- Láttam ma valamit…-suttogta.
- Mit Xabi?-biccentettem oldalra a fejemet és mosolyogtam.
- A lányom boldog mosolyát… és a tiédet is.-vallotta be miközben megérintette az arcomat.
- Igen. Boldog voltam.-biccentettem. Alig észre vehetően még közelebb húzott magához és elmosolyodtam.- Tudod, hogy nem szól semmi féle zene?
- Persze… Csak spontán akartam lenni.-vonta meg a vállát.
- Tudom.-kuncogtam.
- Szörnyű volt látni a kórházi ágyon…
- Xabi kérlek… Csss…-tettem az ujjaimat az ajkára.- Elmúlt. Vége már. Meggyógyultam. Most már jól vagyok.
- Komolyan mondod, hogy jól vagy?
- Igen.-bólintottam lassan és megcsókolt. Mohón tapadt az ajkaimra. Olyan hevességgel esett nekem, hogy kis híján hanyatt estem meglepetségemben. Tudom ellen kellene állnom, de hirtelenjében elkapott a hév. A felsőjébe kapaszkodtam, miközben a derekamra csúsztatta a kezét. Miért esik jól, hogy így csókol? Nem tudom… Nem tudom elmondani. Megéreztem a kezét a gerincemen immár a felsőm alatt. Tolni kezdtem a kanapé felé sikeresen. Megbotlott és lehuppant az ülő alkalmatosságra magával húzva engem is. Egy pillanatra sem szakadt el a számtól. Kényelmesen az ölébe fészkeltem magam… Tudom itt már nincs megállás… De jelen pillanatban nem is akarok leállni.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése