18. fejezet

A rendőrség egyik embere jelent meg a teremben és közölte velem a tényeket. Elenát megtámadták. Brutálisan megverték. Azonnal a kórházba rohantam… Látnom kell… Vele kell lennem. A párom. Szeretem és ebben az esetben is mellette van a helyem. Hiszen tudom… Nagyon jól tudom, hogy ez miattam történt. El kell magyaráznom. El kell mondanom neki mindent és emellett bocsánatot kell kérnem, remélve, hogy tényleg megbocsát nekem. Végig rohantam a kórházon a sürgősségi osztályt keresve. Szerencsém volt. Jelen pillanatban szerencsém volt.

- Elena Ramos?-hadartam a pult mögött ülő nőnek.- Elena Ramos melyik szobában van? Hol találom? Jól van? Mondja, hogy jól van!

- Uram. Kérem nyugodjon meg.-állt fel meglepődve a székről és lépett ki az eddig biztonságot nyújtó pultja mögül.- Kérem foglaljon helyet és mindent kiderítek.

- Hogy nyugodjak meg?-csattantam fel.- Mondja meg hogyan?

- NE kiabáljon velem! Üljön le és megnézem, hogy tudok-e valamit mondani a hozzátartozójáról.

Majd felrobbanok a dühtől. Nyugodjak meg? Nyugodjak meg? Hogyan? Ő se lenne az ha az egyik hozzátartozója kerülne ide. Azok a rohadékok… Megfogadták, hogy ha nem engedelmeskedek minden rosszul fog alakulni. Betartották. Tényleg betartották….

***

Lassan nyitottam ki a szememet és azt hiszem már nem a hideg és nedves betonon fekszek a sikátorban. A fények összemosódnak a szemem előtt és inkább lecsuktam a szememet újra. Nem jó ez.

- Hölgyem… Nyissa ki a szemét.-hallom valahonnan távolról egy férfi hangját. Erőt kell vennem magamon és újra kinyitottam a szemeimet. Ismét homályos volt minden, majd lassan pislogtam.

- Hölgyem Önt megtámadták… Kórházba hoztuk és most már biztonságban lesz.-hadarta az arctalan alak nekem az információkat. Támadás… Kórház… Eszembe jutott a fájdalom, de még inkább talán a kórház szó riasztott. Magamon kívül kezdtem el kiszabadítani magam a csövek fogságából. Nem érzem magam biztonságban… Itt is bánthatnak és nem csak az utcán. Erőteljesen kapták el a csuklómat és szorították le.

- Adjanak nyugtatót neki gyorsan.-hallottam a hangját még, de pár pillanat múlva ismét magával ragadott a sötétség.

***

Nem tudtam Emmát kire bízni így kénytelen voltam magammal hozni a kórházba. Nem mondtam neki semmit, hiszen nem akartam megrémiszteni, amíg én se tudok semmi biztosat se. Még vizsgálják Elenát, de az egyik orvos szerint-akiből nehezen, de sikerült pár mondatott kicsikarnom- akár nagyobb baj is lehet. Megverték a nőt, akit szeretek. Vadidegenek összeverték.  A műanyagszéken ücsörgünk és Emmát a kabátomba bújtattam, hiszen már álmos.

- Apa… Anyával mi történt?-kérdezte csendesen. Még mindig meglep, hogy ennyire egyszerűen képes Elenát anyának hívni.

- Rossz emberekkel találkozott. Nagyon rossz emberekkel.

- Bántották?

- Igen. De megfog gyógyulni. A doktorok meggyógyítják.-simogattam meg az arcát.

- Ígéred?-tette fel nagyon komolyan a kérdést.

- Igen. Megígérem neked.

Emma talán 10 perc múlva már aludt is a kezemben és az egyik nővér megengedte, hogy a mellettünk lévő üres szobában fektessem le. Félig nyitva hagytam az ajtót ahogy lefektettem az üres ágyra. Figyeltem őt is és a forgalmas folyosót is. De sajnos senki se hozzám jött. Senki se akart engem tájékoztatni a helyzetről. Azonban még is megpillantottam valakit aki felém sétált. Matt… Az edző a teremből.

- Mit tudsz? Miért történt ez?-löktem el magamat az ajtótól és két lépésből előtte álltam.

- Semmit se tudok.-rázta meg a fejét.

- Miért hazudsz?-csattantam fel.

- Ne ordíts velem.-sziszegte és ki akart kerülni, de egyszerűen visszarántottam a falhoz. Hangosan csattant rajta, de őt ez nem érdekelte. Azzal a lendülettel ellökött magától.- És ne is érj hozzám! Világos!

- Te keverted bajba? Mert ha igen megöllek!-indult el újra, de utána kaptam és a következő pillanatban fájdalmat éreztem a gyomromban és az orromban is.

- Megmondtam, hogy ne érj hozzám!-sziszegte nekem miközben a földre roskadtam.

- Eltörted az orromat cseszd meg!-sziszegtem ugyan úgy hiszen az orromból ömlött a vér.

- Megérdemelted!

***

Ahogy kinyitottam a szemem újra nem érezte fájdalmat… Egyszerűen bágyadtan pislogtam magam elé. Megmozdítottam a kezemet. Le van kötve azt hiszem… De miért azt viszont nem tudom. Zúg körülöttem a gép… Kórházban vagyok… Biztos vagyok benne…

- Matt…-szólaltam meg rekedtes hangom. Azt csodálom, hogy egyáltalán meg tudtam szólalni.- Xabi…

Próbáltam megmozdulni, de szinte lehetetlen volt. Megfájdult mindenem. A kezem, a lábam, a hasam…

- Matt… Matt hol vagy?-kérdeztem szinte pánikolva.

- Itt vagyok.-hallottam meg a hangját.- Kérlek nyugodj meg. Nem lesz semmi baj.

- Ígéred?-suttogtam.

- Ígérem. Kérlek csukd be a szemed és nyugodj meg.

- Rendben.-suttogtam és engedelmeskedtem. Lehunytam a szemem és újra magával ragadott a sötétség és a fájdalom mentes érzés.

***

- Ramos kisasszonyt meg kell műteni. Először nem vettük észre, de belső vérzése lehet… És talán a lépét is el kell távolítanunk.-mesélte nekem az egyik orvos a jelenlegi állást.

- Lehet?-csodálkoztam el.

- Nem tudok 100%-os dolgot mondani uram.-rázta meg a fejét.- Elő kell készíteni a hölgyet a műtétre.

Magamra maradtam. Egyedül az üres folyosón. Hatalmasat sóhajtottam és neki dőltem a falnak. Miattam… Miattam történt minden és most Elena az, aki nem kis túlzással lehet élet-halál közt lebeg. Mire megmagyarázom neki… És reménykedek, hogy mindent meg fog érteni… Szeretem. Az ég szerelmére ő az életem. Eddig bármit megadtam volna érte, hogy mellettem legyem, most pedig bármit megadnék azért, hogy mellettem maradjon.

Megráztam a kezemet, ami azóta sajog, hogy bemostam a spanyol focistának. Eddig semmi bajom se volt vele… De egyszerűen jogot érez mindenhez… Mint aki mindent tudni akar… És ha elmondtam volna, hogy mi történt… Mi az igazság azt hiszem az én orromat törte volna el… De ebben az esetben csak levezettem a feszültséget rajta. Talán 10 perc telt el amikor kitolták Elenát az ágyon. Felpattantam, de picit csalódottan vettem tudomásul, hogy alszik.

- Csak pár pillanatot kérek.-suttogtam. A nővér bólintott és hátra lépett pár lépést. Megsimogattam a lány sápadt arcát.

- Kérlek… Kérlek ne add fel Elena, mert én…-motyogtam csak a fülébe.- Mert szeretlek.