8. fejezet

Hosszú órák óta fekszünk a hatalmas ágy közepén összebújva. Nincs erőm megmozdulni pedig a ruhám igazán kényelmetlen. Cristiano a hajamat simogatja. Elmeséltem neki mindent, ami a mosdóban történt, ő pedig néma csendben hallgatta végig a mesémet.

- Ezek szerint ez a megjelenés most szándékos volt.-sóhajtott fel.

- Amúgy te ismered ezt a cafkát?-néztem fel rá és csak bólintott.- Ugye nem feküdtél le vele?-szaladt ki a számon a kérdés meggondolatlanul. Persze… Ez vagyok én... Csak én tudok ilyen hülyeséget kérdezni.

- Sok nővel lefeküdtem már, de azért nekem is van ízlésem.-forgatta a szemeit somolyogva.- De újságíró és riporter, mint Sara Iker nője.

- Még szerencse.-sóhajtottam fel. Kimásztam az ágyból, hiszen meguntam, hogy szorít a ruha. Nyújtózkodtam, hogy lehúzzam a cipzárt, de nem értem így. Észleltem, hogy a portugál focista fel áll az ágyról és mögém sétált. Óvatosan félre tolta a kezemet és lehúzta a cipzárt ahogy én is akartam. Lassú mozdulatokkal csinálta azt is ahogy kihúzta a csatokat a hajamból. Átkarolta a derekamat és lágyan a nyakamba csókolt.

- Kérdezhetek még valamit?-bújt a nyakamhoz.

- Igen?

- Ramos mondta el neked az igazságot?-hiszen a mesémben ezt nem jelentettem ki konkrétan.

- Igen. Ő volt az.

- De miért tette?

- Nem tudom… Sose kérdeztem rá igazából. Talán azt akarta, hogy tudjam az igazat… Bár ezzel életem legnagyobb katasztrófáját indította vagy is indítottam el, de legalább tudtam az igazságot. A színtiszta igazságot.-motyogtam.

- Amúgy a mai napban van valami jó is nem gondolod?-mosolyogva puszilt arcon.

- És mi lenne az?-csodálkoztam el.

- Szereztél egy barátnőt Pillar személyében. Jól gondolom?-somolygott még mindig. Megfordultam a karjaiban úgy, hogy még mindig a derekamon pihent a keze. Megsimogattam az arcát.

- Ebben igazad van.-bólintottam és megcsókoltam.

- Mikor kell visszamenned?-érdeklődött miközben kigomboltam az ingén egy gombot… és még egyet… és még egyet.

- Holnap délben indul a gépem. Nem hagyhatok ki nagyon sok napot.-ráztam meg a fejem.

- És én akkor hetekig nem látlak majd megint.

- Most is csak két hétig nem láttál.

- Az is nehezen bírtam ki.-dohogta és a lábaim alá nyúlt és megcsókolt szenvedélyesen. Az ágyig cipelt és eszem ágában sem volt elszakadni tőle, hiszen hosszú ideig nem lesz hasonló alkalmunk. Szeretgetni akartam… Csókolni… És érezni minden porcikáját…

***

Két hét telt el és eddig egész jól viselem a napi edzéseket. Vagy is nagyon jól bírom. Matt folyamatosan szívja a véremet, de tudom ezzel csak ösztönözni akar, hogy minél jobban küzdjek. Hogy ne adjam fel… Ne gyengüljön az akaraterőm.

Hajnal van igaz, de már az edző terembe sétálok. A pulóverem kapucniját a fejemre húztam, a táskámat átvetettem a vállamon és a kezemet a zsebembe dugtam, hiszen a kesztyűmet a lakásomban hagytam, csak természetesen lusta voltam visszamenni érte. Mosolyogtam magam elé elmerülve a gondolataimban. Tegnap este beszélgettem a portugál focistával és a kis fiával. Ez csal mosolyt az arcomra úgy igazából.

- Elena… Elena Ramos…-hallottam meg valaki hangját. Ahogy megfordultam meglepődtem, hiszen 10-12 ember közeledett felém. Újságírók… Fotósok… És egyre inkább közeledtek felém. Földbe gyökerezett lábbal álltam és csóváltam a fejem.

- Hagyjanak engem békén.

- Elena… Kérem válaszoljon néhány kérdésre.-kiabáltak rám miközben a vakuk elvakítottak szinte.

- Hagyjanak.-ismételtem magam és elindultam. Tudtam, hogy le kell ráznom őket. Minél hamarabb.

- Hogy találkozott Ronaldoval?

- Mit szól a kapcsolatukhoz Alonso?-kaptam a következő kérdést. Ezek szerint tudják, hogy mi a múltam is igazából.

- Nem válaszolok egyetlen kérdésükre se. Hagyjanak békén. Fogják már fel.-ordítottam rájuk és már futásnak eredtem. Szerencsére gyorsabb voltam náluk és hamar sikerült pár méter lépés előnyre szert tennem. Miért? Miért találtak meg? Futva értem már el az utca sarkát és egy pillanatra hátra néztem, hogy a firkászok hol vannak. Ez lett a vesztem azt hiszem… Mire észbe kaptam fájdalmasan terültem el a hideg járdán. A fejem hatalmasat koppant az aszfalton, de emellett még a térdem is megfájdult. Valaki hangosan káromkodott körülöttem, de azon gondolkoztam, hogy New Yorkban mióta lehet csillagokat látni.

- Jól van?-rántott fel valaki a földről.

- Azt hiszem igen.

- Biztos?

- Persze. Jól vagyok.-biccentettem és köszönés nélkül indultam tovább. Körülbelül még negyed órát sétáltam és megérkeztem az edzőterembe. Tudtam, hogy elsők közt vagyok, de nem érdekel… A fejem lüktet… És még mindig csillagokat látok. Ledobtam a táskámat a padra és behunytam a szememet. Percek teltek el néma csendbe.

- Elena!-hallottam meg Matt hangját.- Veled meg mi történt?

- Jól vagyok… Csak adj két percet… Átöltözöm…

- Vérzel?

- Tessék?-nyitottam ki a szememet végre és láttam, hogy a térdeimet tényleg lehorzsoltam.

- Fal fehér vagy.-megsimogatta az arcomat. Leguggolt elém és végre ránéztem. Ma is borostás volt az arca, de hatalmas kék szemeiből aggodalmat tudtam kiolvasnom.

- Elütött egy biciklis azt hiszem, miközben az újságírók elől menekültem.-motyogtam.

- Agyrázkódásod lehet.

- Tuti biztos.-bólintottam bár bele szédültem.- Ezt ma hanyagolom. Átöltözök.

- De nem itt és nem most.-jelentette ki Matt. Meglepetten pislogtam rá.- Ma nem lesz edzés.- a lábaim alá nyúlt és felemelt. A nyakába kapaszkodtam.

- Hova megyünk?

- Haza viszlek…-jelentette ki határozottan.

- Firkászok tuti ott várnak rám.-dünnyögtem.

- Hozzám.

- Matt…-dünnyögtem.

- Nyugi. Vigyázok rád.-mosolygott rám és én megbíztam benne. Egy fél órás autó út után érkeztünk meg a lakásához. Szerencsére itt tényleg nem vártak fotósok minket. Felkísért a harmadik elemeltre.

- Itt maradsz míg jobban nem leszel.-terelt be az ajtón.

- Annyira sajnálom, hogy ez történt. Edzenünk kellene.

- Öltözz át és addig én főzök neked egy teát.-kezembe nyomott egy pólót és egy rövid nadrágot.- Ott a fürdő.-mutatta az irányt.

Biccentettem és megcsináltam amit kért. Besétáltam a fürdőszobába és lassan átöltöztem. Akadályozott a hányinger és a fejfájás… Az elviselhetetlen fejfájásom. Matt ruhái rám kicsikét nagyobbak rám, de nem zavar. Valahogy nem zavart jelen pillanatban. Hajamat összefogtam lófarokba és szinte abban a pillanatban felfordult a gyomrom. Még szerencse, hogy közel volt a wc. Kihánytam magamból szerintem mindent… Persze… Miért lepődök meg? Agyrázkódással sokszor együtt jár a hányinger és a hányás… Kimostam a számat alaposan, majd megmostam az arcomat is. Nagyot sóhajtva léptem ki a fürdőszobából. Matt ott ácsorgott a rövid folyosón.

- Jól vagy?

- Hánytam.-közöltem vele, mint ha ezt kérdezte volna. Kinyújtotta felém a kezét és én gondolkozás nélkül csúsztattam tenyerébe az enyémet. Matt a hálószobába húzott engem, hiszen ebben a kis lakásban nincs vendégszoba. Leroskadtam az ágy szélére.

- Itt van két szem gyógyszer.-adta a kezembe az említett dolgokat Matt.- És a tea. Ezek után pedig aludnod kell.

- Nem akarok egyedül lenni.-dünnyögtem. Persze… Ha beteg vagyok mindig rám jön ez. Hogy nem akarok egyedül lenni… Vágyok a társaságra.

- Itt maradhatok…-motyogta Matt miután elvette tőlem a bögrémet és letette az éjjeli szekrényre.

- Szeretném.-vallottam be csendesen.

Elmosolyodott Matt és így ledőlt az ágyra mellém. Az oldalamra fordultam és gondolkozás nélkül hozzá bújtam. A vállára hajtottam a fejem és a kezemet a szíve felé helyeztem. Matt csodálkozva pislogott rám, de megsimogatta a hajamat. Kaptam a homlokomra egy apró kis puszit.

- Pihenned kell.

- Pihenek.-hunytam le a szememet. Hatalmasat szippantottam az illatából. Valahogy ebben a pillanatban megnyugtatónak éreztem.

- Végre szót fogadsz nekem.-jelentette ki komolyan, mire átfutott az arcomon egy aprócska mosoly.

- Általában szót fogadok neked.

- Általában Elena… Ez azt jelenti, hogy nem mindig.

- Ne piszkálj. Beteg vagyok.-dünnyögtem.

- Agyrázkódásod van. Ki kell pihenned.

- Alszok egyet és minden jobb lesz. Ugye?-motyogtam, hiszen pillanatok alatt magával ragadott a fáradtság.

- Igen. Minden jobb lesz.-hallottam még a hangját mielőtt elaludtam volna.

***

Fura módon a pillangók életre keltek a gyomromban ahogy Elena a nyakamhoz bújva szuszog. Igen… Akár hogy is akarnám letagadni szerelmes vagyok… Szerelmes vagyok Elena Ramosba. Tudtam. A kezdetektől fogva tudtam, hogy ez lesz… Már akkor sejtettem amikor belépett az edzőterembe és egy papír cetlivel a kezében és engem keresett… Nem volt jó hírnevem az eladott mérkőzés miatt… De Elena minden pletyka ellenére kijelentette engem akar… És elvállaltam… Három éve állok mellette jóban… Rosszban… Talán olyan ez mint egy fura kapcsolat… Talán így esett meg, hogy bele szerettem hamar… A saját hibám az, hogy nem álltam elé hamarabb… Nem mondtam el mindent amit érzek. Talán viszonzásra találtam volna. De elszúrtam. Hiszen Elena megismerkedett a portugál focistával és egész boldog lett. Kivirult és jobban koncentrál a munkánkra, mint bármikor. Nem tudom, hogy ez örökre így lesz-e… Azt se tudom, hogy Ronaldo-e igazi a számára. Abban viszont biztos vagyok nekem nincs esélyem… Az érzéseimet mélyen magamba kell temetnem… Nem lehetek több egy edzőnél… Barátnál… Pedig több akarok lenni. Az akarok lenni akire ez a csodás nő reggelente rá mosolyog… Akit megcsókol ezekkel a csodás ajkakkal… és akinek azt mondja, hogy „szeretlek”… De tudom ez szinte lehetetlen…