7. fejezet

Új év második napján már indulnom kellett vissza New Yorkba… Nem gondoltam, hogy ennyire nem lesz kedvem itt hagyni a portugál focistát és a kis fiát. De ma elérkezett a napja annak, hogy el kell válnom tőlük, hiszen vár New York… Matt… És a rengeteg kimerítő edzés.

- Ugye hamarosan visszajössz hozzánk?-kérdezte Junior hatalmas szemekkel pislogva rám az apja kezéből.

- Amilyen hamar tudok visszajövök. Ígérem.-simogattam meg a kis fiú arcát.

- Biztos?-kérdezett rá bátortalanul.

- Biztos.-bólogattam és nyomtam egy puszit az arcára.- Csak el kell mennem, hogy kicsikét híres legyek és legyen egy szép csillogó övem.

- Övet majd vesz neked apa. Csak ne menj el Elena néni.-dünnyögte a csodálatos fiúcska.

- Ha minden jól megy három hét és elszökök hozzátok.-mosolyogtam. Biztos vagyok benne ha Matt elégedett lesz velem akkor kitudok sírni egy hétvégét. Akkor eljöhetek ide újra.

- Három hét.-emelte fel komolyan a kezét Junior.- Számolom a napokat majd… Bár először megkérdezem aput mennyit kell aludni, hogy újra itt légy.

- Majd számoljuk együtt.-mosolygott a focista. Megszólalt a hangosbemondó amivel el kellett fogadnunk a tényt… Indulnom kell, hiszen nem késhetem le a gépet. Megcsókoltam Cristianot.

- Mennem kell.-motyogtam ahogy elválltam az ajkaitól. Igazából azt hiszem még mindig a csók hatása alatt állt.

- Beszélünk majd.-suttogta.

- Persze. Sziasztok fiúk.-intettem nekik és szomorúan indultam el a beléptető kapu felé… és így New York felé.

***

Két hete vagyok New Yorkba és gondolkozás nélkül vetettem magam bele az edzésekbe. Tudtam, hogy muszáj erre koncentrálnom. Ki zártam a fejemből napközben a portugál focistát… a kis fiát… de ezzel együtt ki kellett zárnom a fejemből Xabit és sajnos a lányomat is. Fáradtan roskadtam össze a szőnyegen és köptem ki a fogvédőmet. Meg se bírtam mozdulni. A fájdalom ólom súlyként nehezedett minden porcikámra.

- Matt hagyjuk abba. Kérlek.-nyögtem fel.

- Mi van? Ellustultál?-kacagott rajtam és átmászott a köteleken. Az edzőpartnerem már távozott a ringből.

- Nem… Csak nem tudok megmozdulni.

Matt gondolkozás nélkül vágta le a kezemről a kesztyűt. Hálásan pislogtam rá.

- Arra gondoltam…-kezdett el beszélni Matt és ahogy végzett a kezeimmel felemelte a lábamat és masszírozni kezdte a vádlimat, mert előbb-utóbb görcsbe lesz mindenem.

- Hogyan tudnál holnap még jobban megkínozni?-kérdeztem rá nyöszörögve.

- Nem…-kuncogott rajtam.

- Akkor?

- Van egy repülő jegyem.

- Hova akarsz utazni?

- Nem nekem kellene elutaznom.-rázta meg a fejét.

- Matt… Kérlek. Kérlek nyögd már ki, hogy mi is a baj. Kinek hova kell utaznia?-könyököltem fel.

- Neked. Két napra elengedlek.

- De hova?

- Miért kell neked mindenről tudnod?-kérdezett vissza kicsikét felháborodva.

- Tudod jól, hogy ilyen vagyok.-rántottam meg a vállam, majd kinyújtottam felé a kezemet, hogy segítsen fel. Szemeit forgatta csak, és a következő pillanatban már talpon is voltam.

- Jól van. Elmondok mindent.

- Rendben. Hallgatlak.

- A barátod felhívott pár napja…

- Cristiano?-csodálkoztam el, mire csak bólintott.- Mit akart tőled?

- Ha nem szólnál közbe akkor el is tudnám mondani.-dohogta látványosan. Csak felhúztam az orromat látványosan, amivel sikeresen megmosolyogtattam, de beszélni kezdett újra.- Azt szeretné, hogy elmenj Svájcba. Valami év játékosa díj átadó lesz vagy mi… Igaz nagy lesz a felhajtás… és rengeteg újságíró és fotós lesz ott, de szüksége van rád… És azt hiszem neked is rá… Azért, hogy fejben később is egyben légy.

- Egyben vagyok.

- Most még. De tudod jól, hogy egy idő után hullám völgybe kerülsz… Mert most még itt rendben vagy.-mutatott a fejemre.- És csak a tested fárad el… De idővel ez meg fog változni… A tested bírni fogja a napi több órás kínzást… De a lelked elgyengül… Feladja a küzdelmet.

- Most mire akarsz kilyukadni?-ráztam meg a fejem értetlenül.

- Két hetente engedélyezni fogom, hogy két-három napra elengedlek hozzá… De ez azzal jár, hogy a fen maradó napokon szinte kétszer többet kell edzened, hogy bepótoljuk a kiesést.-rántotta meg a vállát, mint aki élvezné azt, hogy többet szadizhat itt a teremben.

- Komolyan mondod?

- Teljesen komolyan.-bólintott.

- Köszönöm… Köszönöm! Köszönöm Matt!-öleltem meg szorosan.

- Ezt azzal tudod meghálálni, ha nyersz.

- Nyerni fogok.-jelentettem ki határozottan.

***

Még mindig nem tudom eldönteni, hogy mennyire jó ötlet az a dolog, hogy ide jöttem. Hiszen ezzel a húzásunkkal világgá kürtöljük Cristianoval, hogy mi egy párt alkotunk… Főleg akkor ha fel is ismernek… Jó három év alatt külsőleg is sokat változtam. Erősebb lett a testem… A hajam szőkéről barnára váltott… De még is ugyan az vagyok… Xabi Alonso exe… és a gyerekének az anyja… Ezt nem tudom letagadni. Örökre ez leszek és ezen nem segít semmilyen edzés, és semmi féle hajfesték.

A fővárosba megérkezve abba a szálódába mentem amit megbeszéltünk a portugál focistával. Ő majd a gála után jön ide és tölt velem egy éjszakát mielőtt visszautazok Amerikába újra. Hatalmasat sóhajtva léptem be a lakosztály ajtaján és dobtam le a sporttáskámat. Elsőnek kiszúrtam egy zsák szerű dolgot az ágyon. Kíváncsian léptem közelebb és húztam végig a cipzárt. Meglepett, de még is elmosolyodtam azon, hogy egy csoda szép fekete ruhát találtam benne… Tudtam… 100%-san biztos voltam abban, hogy a portugál focista ajándéka ez… És abban is, hogy tökéletesen illeni fog rám ez a ruha…

***

Órák teltek el mire teljesen elkészültem… Zuhanyzás után saját magamnak készítettem el a frizurámat, kifestettem a körmeimet és végül beigazolódott az állításom, hiszen magamra öltöttem a tökéletes ruhámat. Egy kocsi már várt rám a szálóda előtt és a sofőr szólás nélkül indult el, hiszen tudta hova kell vinnie… A gyomrom görcsben áll és hullámzik… Szívem szerint bármelyik pillanatban kidobnám azt a bizonyos rókát… Legutoljára így talán három éve izgultam… Amikor az első profi mérkőzésem előtt álltam egy fél órával… De akkor hánytam… Most ezt igazából elkerülném… Ilyen tökéletes kinézett mellett tartanom kell magam… De nehéz… Félek a fogadtatástól… Félek az emberektől… Egyszerűen félek mindentől. A kocsi lassan húzódott le az út szélére és már azonnal észre vettem a vakuk fényeit. Kétszer sóhajtottam hatalmasat és a sofőr már ki is nyitotta nekem az ajtót. Megértően nézett le rám és nyújtott nekem segítő kezet. Egy árva szót se beszéltünk az úton, de tudhatta mennyire rosszul érzem magam. Arcomra erőltettem egy mosolyt és a tőlem tehető legkecsesebb módon szálltam ki a kocsiból. A fotósok gépei már ekkor megszámlálhatatlanul villogtak… De csak biccentettem feléjük és elindultam a bejárat felé, ahol kirajzolódott előttem egy ismerős alak… Az előbb arcomra erőltetett hamis mosoly igazi lett… Itt van végre Ő is…

- Szia Kicsim.-köszönt nekem mosolyogva ahogy odaértem mellé és megfogta a kezemet. Elmosolyodtam újra és erre egy aprócska, de annál lágyabb puszit kaptam az arcomra.- Gyönyörű vagy.

- Köszönöm… És köszönöm a ruhát is.-néztem végig magamon.

- Tökéletes vagy.

- Cristiano… Ugye nem hagysz magamra az éjszaka?

- Nem. Melletted leszek ahol csak tudok.

Kézen fogva indultunk el a vörös szőnyeg felé. Erősen szorítottam a portugálom kezét, de az arcomon ott volt az a mű mosoly, amit Matt magyarázott el nekem, hogy mire is jó… Kielégíteni a sajtót… A szponzorokat… És a rajongókat, még azokon a napokon is, amikor szívünk szerint bebújnánk a jó vastag takaró alá és sose mozdulnánk ki onnan. Cristiano miatt minden második méteren meg kellett állnunk… A fotósok kiabáltak nekünk az előkelő hely ellenére, hogy mosolyogjunk csak nekik.

- Ezt utálom.-dünnyögtem amikor lassan tovább sétáltunk és már a riporterek következtek.

- Nem kell megszólalnod. Majd én beszélek velük.-biztatott mosolyogva miközben a hüvelykujjával köröket rajzolt a kézfejemre.

- Elhiheted, hogy nem akartam beszélni velük.-motyogtam, mire ő csak halkan kuncogott. Szemeimet forgattam rá és elengedtem lassan a kezét. Pár lépésnyire előre haladtam és türelmesen vártam, hogy nyilatkozzon az egyik tv csatornának. Addig nézegettem az érkező embereket. Sok-sok ismeretlen sétált el mellettem, akik csak megszokásból biccentettek felém, pedig szerintem nekik se volt fogalmuk arról, hogy én ki is vagyok. Voltak azért ismerős emberek is akiknek már a nevükre nem emlékeztem, de abban viszont biztos voltam, hogy Xabi párjaként találkoztam velük… Sőt talán még beszélgettünk is.

- Elena?-lépett vissza mellém egy férfi és megfogta a kezemet. Felnéztem rá és meglepődtem.

- Sergio. Te vagy az?

- Igen.-mosolyogva bólintott.- És bemutatom a barátnőmet. Pilar Rubiot. Pilar ő itt Elena Ramos. Meséltem már róla.

Végig mértem a nőt aki szemmel láthatólag is idősebb volt Sergionál. Először ő is ugyan így tett, de kezet nyújtott nekem barátságosan. Megnyugtató a helyzet. Még akkor is, ha ez csak egy első találkozás. Kedvesen viszonoztam a gesztust, és meglepetésemre kaptam két puszit is.

- Sergio sokat mesélt rólad.-suttogta a fülembe titokzatosan.- Én is elmondtam volna neked… És ugyan ezt tettem volna a helyedben, mint ahogy cselekedtél. Nem ezt érdemelted Xabitól.

- Köszönöm.-motyogtam csak.

- Gyere be velünk.-folytatta tovább.- Cristianot úgy is sokáig faggatják. Addig is kikerülsz a kereszttűzből.

- Igaza van Pilarnak.-bólintott a sevillai labdarúgó.- Hallgass rá. Riporter ő is.

- Rendben. Bemegyek veletek.-bólintttam hasonlóan. Sergio beszélt pár szót Cris-szel aki csak bólintott. Tudom arról volt szó, hogy kimentenek innen.

Besétáltam tehát a spanyol párral és mire észbe kaptam a nő kezembe nyomott egy pohár pezsgőt.

- Ezt nekem igazából nem szabadna. Felkészülés alatt nincs alkohol.-ráztam meg a fejem.

- Csak egy pohár… És ezek szerint tényleg ökölvívó vagy?-kérdezett rá, mire én csak bólintottam.- Ez nem semmi. Elismerésem.

- Köszönöm… De ez olyan családi hagyomány. Apám is boxoló volt és a nagyapám is.

- De ez akkor is szép.

- Amerikában nagyobb népszerűsége van a női ökölvívásnak.

- De elismernek nem?-kérdezett rá Pilar.

- Lassan talán.

Csak bele kortyoltam a buborékos italba és körbe pásztáztam a tömeget.

- Ugye mennyi képmutató ember?-szólalt meg a nő is csendesen. Felé fordítottam a tekintetemet mire ő még mindig az embereket bámulta.- Most mindenki csak mosolyog a másikra… agyon dicsérik csak azért, mert szmokingot viselnek, pezsgőt isznak és kaviárt esznek.

- Sok a képmutató ember… Ebben a világában és az én világomban is. Nyitott szemmel kell járni és figyelni kell… Hogy netán azaz ember vágja a hátadba a kést akire nem is gondol az ember…-mondtam el a véleményemet és ismét kortyoltam.

- Igazad van.-bólintott egy elismerő mosollyal az arcán.

Hosszú volt az díjátadó… Untam… Be kell vallanom őszintén, hogy nagyon untam, de arcomra erőltettem az a mázas mosolyt a kamerák kedvéért. Talán két óra múlva állhattam fel a helyemről és a mosdóba siettem, hiszen hívott a természet… És be kell vallanom, hogy ebben a ruhában még ez se egyszerű… A bezárt fülkében voltam még amikor hangokat, pontosabban egy beszélgetésre lettem figyelmes.

- Hogy bírod ezt a felhajtást?

- Tudod jól, hogy ez a munkánkkal jár. Riporter vagyok… Egy focista barátnője… A magánélet fogalma lecsökken a négy fal közé. Inkább nekem kellene kérdeznem… Hogy bírod?

- Az a nő nagyobb szenzáció.-fintorgott… Vagy talán fintorgott és azt éreztem rólam van szó.

- Nyugi… Csak a hírnevet hajhásza. Újra…

- Megtalálta a tökéletes pali madarat hozzá.-horkantott fel gúnyosan az egyik nő, míg a másik csak nevetett.

- Kimegyek… Megkeresem a többieket. Remélem hamarosan indulhatunk haza.-kuncorászott még mindig az a nő, aki az előbb még hangosan nevetett.

- Pár perc és én is megyek.

Megvártam, hogy becsukódjon az ajtó és kibújtam a rejtekhelyemről. Egy szőke hajú nőcske állt a tükör előtt és a sminkjét igazította. Alaposan végig mértem majd odaléptem mellé és megmostam először a kezemet, majd a sminkemet is megigazítottam.

- Milyen Ronaldo csillogásában megbújni?-szólalt meg flegmán újra a nő. A kezemben lévő szájfény hangosan koppant a csapban.

- Miről beszélsz itt?-fordultam felé és a kezem máris ökölbe zárult.

- Tudom ki vagy.

- Az jó, mert nekem fogalmam sincs, hogy te ki vagy…

- Nem vagy más, mint egy pénz éhes cafka… Aki gyerekkel akarta magához láncolni Xabit, de szerencsére megismerte és felnyitottam a szemét.-eresztett meg egy gúnyos mosolyt és visszafordult a tükör felé.

- Te vagy az a Zoe?-kérdeztem rá meglepetten.

- Teljes nagyságban… És egy hete már hivatalosan is Xabi barátnője.

- Három éve… titokban keféltek?-bukott ki belőlem nem túl úri nő módjára a kérdés,

- Mi az irigy vagy?-kacarászott rajtam. Elértem azt a pillanatot, hogy szívem szerint alaposan bevernék neki… De tudom nem tehetem… Kontrolálnom kell magam… és balhét se kellene csinálnom. Hatalmasat fújtattam. A nő minden apróságot bele dobált a táskájába és felém fordult újra.- Szívódj fel. Úgy ahogy három éve tetted… Menj innen és élj máshol.

- Hagyj engem békén.-sziszegtem.

- Örömmel… De hagyd békén te meg Xabit. Sose szeretett… Egy nő voltál neki… Már rég túl van rajtad…

- Szakadj meg te cafka.-kaptam fel a táskámat és hangosan becsaptam magam mögött az ajtót. Ölni tudtam volna… És ez a legenyhébb kifejezés… Neki ütköztem egy férfinak aki miatt megtorpantam.

- Mi a baj Elena?

- Hagyj most Iker.-sziszegtem.- Elmegyek innen különben megtépem azt a nőt.

- Milyen nőt?-csodálkozott el.

- Zoét.-ejtettem ki a nevét mire Iker elfehéredett.

- Találkoztál vele?

- Volt hozzá szerencsém. Egy ribanc.-fintorogtam.- Szia Iker.-rohantam el megkeresni a barátomat, hogy kiszabaduljak innen.