1. fejezet

A repülő gépem körülbelül fél órája landolt Madrid repülő terén. A válltáskámmal az oldalamon várakoztam, hogy túl esek a kötelező vizsgálatokon és közben azon gondolkoztam mit is mondhatnék Xabinak amikor szemtől szembe állok majd vele… Hogy akkor is leszek olyan bátor, mint most? Sejtem, hogy a válasz rá, hogy nem… Ha szemtől szemben állok majd vele tudom, hogy el fog szállni a bátorságom. Elgyengülök és makogni fogok. De megpróbálok erős maradni…

Az ellenőrzések után az egyik szálódába mentem ahogy szobát vegyek ki. Ahogy megkaptam először lezuhanyoztam és átöltöztem. Tudtam, hogy hol lakik Xabi és remélem ott is lesz. Fél órás taxi út után érkeztem meg a jól ismert villához. Nagyot sóhajtottam és elindultam a bejárati ajtó felé. Csengettem és vártam… Eközben a gombóc a gyomromba szikla méretűvé növekedett. Percek teltek el mire kinyílt az ajtó és előttem a borostás arcú baszk állt. Láttam a szemén, hogy egy pillanatra elcsodálkozik majd kilép a faszerkezeten és behúzza maga után.

- Elena mit keresel itt?

- Látni akarom a lányomat.-jelentettem ki határozottan. Semmi köszönés vagy valami… Ha ő így lép fel akkor viszont is ezt kapja.

- A bíróság nekem ítélte Emmát. Neked nincs jogod itt lenni.

- De van! Küzdeni fogok a lányomért. Már én is eltudom látni… Vele akarok lenni.

- Még mindig abban a koszos lyukban laksz?

- Miért? Miért érdekel ez téged?-sziszegtem.

- Nem is érdekel… Csak van különbség, hogy mit tudok én adni Emma-nak és mit tudsz te adni.

- Nem fogok bele törődni. Egyszerűen nem!-csattantam fel.

- Ne ordibálj!-emelte fel fenyegetően a kezét.

- Nem félek tőled.-ráztam meg a fejem.- Nem félek attól, hogy most véletlenül kapnék tőled egy pofont.-fintorogtam el. Lesápadt azt hiszem.

- Ja persze…-esett le neki az a bizonyos tantusz és hátra lépett egyet tőlem neki ütközve az ajtónak.- Ezek szerint tényleg az lettél ami akartál lenni.

- Női ökölvívó vagyok. Most már profi.-jelentem ki határozottan.- Ezért akarok harcolni Emma-ért. Nem mondhatod, hogy egy senki vagyok… Úgy mint 3 éve.

- Emma-nak jobb mellettem. Nem fogom engedni, hogy ezen változtass. Vagy bármilyen bíró változtasson. Most pedig menj el innen!-mutatt dühösen a taxi felé.- Elena menj innen! Nincs jogod ahhoz, hogy itt légy.

A szemeim villámokat szórnak felé és tudom jelenleg igaza van. Nem lehetek itt, de ezen akarok változtatni. Ezen, hogy Emma ismerjen engem is. Az élete része legyek és ne csak egy átkozott idegen.

Nem mentem vissza a szálódába, hanem egy bárba mentem. Pedig nem szeretek inni. Csak azt reméltem, hogy a hangos zene, az átkozott cigi füst és a villogó fények elterelik a figyelmemet. A pulthoz ültem le és kértem egy pohár whiskeyt. Ahogy megkaptam a poharat bele kortyoltam, de fintorogtam az ízétől. Letettem a pultra a poharat és bámultam ahogy a jég úszkál az alkoholos italban.

- Küldenél három két sört ahhoz az asztalhoz?-szólalt meg egy ismerős hangú férfi mellettem. Csak felsandítottam, de visszafordítottam a tekintetemet az italomra.

- Még valamit kérsz?-érdeklődött a pincér.

- Egy ásványvizet.-felelte úgy mint ha egyértelmű lenne. A válasz hallatán egyszerűen felnevettem. A pincér és a férfi értetlenül pislogott rám.

- Bocsánat.-motyogtam és még mindig a nevetésemet próbáltam legyőzni.

- Elena?-csodálkozott el a férfi és én végre felnéztem rá.- Elena Ramos?

- Igen…-bólintottam és felismertem a férfit. A volt vőlegényem csapattársa, a portugál világ klasszis csoda gyerek áll előttem.- Szia.-köszöntem csendesen.

- Ezer éve nem láttalak.

- Három éve.-javítottam ki, hiszen utálom ha túloznak az emberek.

- Hogy vagy?-ült le mellém gondolkozás nélkül. Felsóhajtottam csak és bele kortyoltam a piámba, de megint csak fintorogtam.

- Miért iszol?-vette el a poharat tőlem.

- Mert ehhez van kedvem.-rántottam meg a vállam és a poharamért nyújtkózkodtam.- Add vissza Ronaldo azaz én poharam és italom.

- Dehogy adom.

- Add ide.-harciaskodtam, de már azon gondolkoztam jó erősen bordán kellene vágnom és talán el engedné a poharamat. Még is rájöttem elég rohadék megmozdulás lenne ez.

- Nem tudtad? Az alkohol öl és nyomorba dönt.

- Ne okoskodj.-fintorogtam.

- Hol voltál ennyi ideig? Nem tudunk rólad semmit se.

- New Yorkban élek.

- New York…-ízlelgette a város nevét.-Szeretem. Jó kis hely.

- Te most csak azért teszed a szépet, hogy tud miért vagyok itt.-sóhajtottam hatalmasat. Azt hiszem az évek folyamán elég jól kiismertem az embereket. Azért azt hiszem, mert csak saját magamra számíthatok.

- Lehetséges.-rántotta meg a vállát.

- A lányomat akarom… Hibáztam. Tudom, hogy hibáztam, de akkor három éve én Xabi Alonsohoz képest egy kis senki voltam. Nem volt semmim… Nem volt munkám… Nem volt lakásom… Nem volt pénzem…  Így a bíróság azt gondolta nem is vagyok jó anya…-ömlöttek belőlem a szavak megállás nélkül és a portugál csak elkerekedett szemekkel pislogott rám, hiszen nem gondolta, hogy szinte első mondata után belőlem csak ömleni kezdenek a szavak mint a csapból a víz. Éreztem, hogy az arcomon végig csurog egy aprócska könnycsepp. Nem akartam eltűntetni a bizonyítékot arra, hogy talán sírok… A portugál férfi óvatosan nyújtotta ki felém a kezét és megérintette az arcomat és ezzel eltűntette az egyetlen könnyemet ami végig gördült az arcomon.

- Kérlek… Kérlek ne sírj.-suttogta talán kicsikét megrémülve. Pasi… Persze… Nem tudja mit kezdjen egy síró nővel.

- Nem sírok!-jelentettem ki határozottan. Meglepetésemre Ronaldo felállt a székről és a kezeit az enyémbe csúsztatta.

- Gyere velem Elena.-kért meg csendesen. A lábaim hamarabb engedelmeskedett, mint mielőtt az agyam eldöntötte volna, hogy helyes-e ez a gondolat. Ronaldo kifizette az italomat, majd intett a barátainak azt hiszem és elindult velem kifelé a bárból.

- Hova viszel Ronaldo?-kérdeztem rá végül amikor már a kocsijában ültem.

- Visszaviszlek a szálódába ahol laksz.

- Köszi.-sóhajtottam fel.

- Holnap pedig elviszlek az ügyvédemhez.-folytatta szinte azonnal.

- Tessék?-csodálkoztam el rajta, hiszen nem vártam, hogy ő valaha segíteni is akarna rajtam.

- Az ügyvédem remek ember, és a bíróságon igazi hárpia… Ilyen emberre van szükséged. Igazán ilyen emberre…

- Ezt hogyan tudnám megköszönni neked?-kérdeztem rá csendesen.

- Nem azért teszem, hogy hálálkodj.-rázta meg a fejét komolyan, miközben az útra szegezte a tekintetét.

- Akkor miért teszed ezt? Alig ismersz.-pislogtam rá, hiszen kíváncsi voltam a válaszára.

- Meg akarlak ismerni. Látom rajtad, hogy megváltoztál… Más ember lettél és ez valahogy érdekel engem. Ezért akarlak megismerni… Persze remélve, hogy engeded… Lehetek egyszerűen csak a barátod.

Elmosolyodtam hosszú idő óta először. Fura, hogy ennyi idő óta valaki normálisan, kedvesen szól hozzám… és talán a maga valójában udvarol nekem. Igen… Az elmúlt három évben ehhez se volt szerencsém… A napjaim nagy részét kitöltötte a több hetes edzés program amivel egy-egy mérkőzésre készültem fel… Vagy ott volt a munka az újságnál amit meg kellett csinálnom minden egyes alkalommal… Normális életre… Pasikra nem volt időm.

- Engedem.-suttogtam magam elé, de tudtam ő is hallotta a szavaimat.- Nincs normális életem… Nincsenek normális barátaim… és normális kapcsolatom.

Fogalmam sincs, miért nyílok meg neki ilyen rövid idő alatt… Olyan dolgokat mondok el neki amiről eddig senkinek fogalma se volt… Ezt eddig nálam csak egy személy érte el csak… Xabi Alonso amikor még megismertem és szinte azonnal az ujja köré csavart… Ő volt a végzetem… Aki megmutatta mi a szerelem… De azt is, hogy milyen a pokol… Hiszen Ő maga taszított oda…