18. fejezet

A rendőrség egyik embere jelent meg a teremben és közölte velem a tényeket. Elenát megtámadták. Brutálisan megverték. Azonnal a kórházba rohantam… Látnom kell… Vele kell lennem. A párom. Szeretem és ebben az esetben is mellette van a helyem. Hiszen tudom… Nagyon jól tudom, hogy ez miattam történt. El kell magyaráznom. El kell mondanom neki mindent és emellett bocsánatot kell kérnem, remélve, hogy tényleg megbocsát nekem. Végig rohantam a kórházon a sürgősségi osztályt keresve. Szerencsém volt. Jelen pillanatban szerencsém volt.

- Elena Ramos?-hadartam a pult mögött ülő nőnek.- Elena Ramos melyik szobában van? Hol találom? Jól van? Mondja, hogy jól van!

- Uram. Kérem nyugodjon meg.-állt fel meglepődve a székről és lépett ki az eddig biztonságot nyújtó pultja mögül.- Kérem foglaljon helyet és mindent kiderítek.

- Hogy nyugodjak meg?-csattantam fel.- Mondja meg hogyan?

- NE kiabáljon velem! Üljön le és megnézem, hogy tudok-e valamit mondani a hozzátartozójáról.

Majd felrobbanok a dühtől. Nyugodjak meg? Nyugodjak meg? Hogyan? Ő se lenne az ha az egyik hozzátartozója kerülne ide. Azok a rohadékok… Megfogadták, hogy ha nem engedelmeskedek minden rosszul fog alakulni. Betartották. Tényleg betartották….

***

Lassan nyitottam ki a szememet és azt hiszem már nem a hideg és nedves betonon fekszek a sikátorban. A fények összemosódnak a szemem előtt és inkább lecsuktam a szememet újra. Nem jó ez.

- Hölgyem… Nyissa ki a szemét.-hallom valahonnan távolról egy férfi hangját. Erőt kell vennem magamon és újra kinyitottam a szemeimet. Ismét homályos volt minden, majd lassan pislogtam.

- Hölgyem Önt megtámadták… Kórházba hoztuk és most már biztonságban lesz.-hadarta az arctalan alak nekem az információkat. Támadás… Kórház… Eszembe jutott a fájdalom, de még inkább talán a kórház szó riasztott. Magamon kívül kezdtem el kiszabadítani magam a csövek fogságából. Nem érzem magam biztonságban… Itt is bánthatnak és nem csak az utcán. Erőteljesen kapták el a csuklómat és szorították le.

- Adjanak nyugtatót neki gyorsan.-hallottam a hangját még, de pár pillanat múlva ismét magával ragadott a sötétség.

***

Nem tudtam Emmát kire bízni így kénytelen voltam magammal hozni a kórházba. Nem mondtam neki semmit, hiszen nem akartam megrémiszteni, amíg én se tudok semmi biztosat se. Még vizsgálják Elenát, de az egyik orvos szerint-akiből nehezen, de sikerült pár mondatott kicsikarnom- akár nagyobb baj is lehet. Megverték a nőt, akit szeretek. Vadidegenek összeverték.  A műanyagszéken ücsörgünk és Emmát a kabátomba bújtattam, hiszen már álmos.

- Apa… Anyával mi történt?-kérdezte csendesen. Még mindig meglep, hogy ennyire egyszerűen képes Elenát anyának hívni.

- Rossz emberekkel találkozott. Nagyon rossz emberekkel.

- Bántották?

- Igen. De megfog gyógyulni. A doktorok meggyógyítják.-simogattam meg az arcát.

- Ígéred?-tette fel nagyon komolyan a kérdést.

- Igen. Megígérem neked.

Emma talán 10 perc múlva már aludt is a kezemben és az egyik nővér megengedte, hogy a mellettünk lévő üres szobában fektessem le. Félig nyitva hagytam az ajtót ahogy lefektettem az üres ágyra. Figyeltem őt is és a forgalmas folyosót is. De sajnos senki se hozzám jött. Senki se akart engem tájékoztatni a helyzetről. Azonban még is megpillantottam valakit aki felém sétált. Matt… Az edző a teremből.

- Mit tudsz? Miért történt ez?-löktem el magamat az ajtótól és két lépésből előtte álltam.

- Semmit se tudok.-rázta meg a fejét.

- Miért hazudsz?-csattantam fel.

- Ne ordíts velem.-sziszegte és ki akart kerülni, de egyszerűen visszarántottam a falhoz. Hangosan csattant rajta, de őt ez nem érdekelte. Azzal a lendülettel ellökött magától.- És ne is érj hozzám! Világos!

- Te keverted bajba? Mert ha igen megöllek!-indult el újra, de utána kaptam és a következő pillanatban fájdalmat éreztem a gyomromban és az orromban is.

- Megmondtam, hogy ne érj hozzám!-sziszegte nekem miközben a földre roskadtam.

- Eltörted az orromat cseszd meg!-sziszegtem ugyan úgy hiszen az orromból ömlött a vér.

- Megérdemelted!

***

Ahogy kinyitottam a szemem újra nem érezte fájdalmat… Egyszerűen bágyadtan pislogtam magam elé. Megmozdítottam a kezemet. Le van kötve azt hiszem… De miért azt viszont nem tudom. Zúg körülöttem a gép… Kórházban vagyok… Biztos vagyok benne…

- Matt…-szólaltam meg rekedtes hangom. Azt csodálom, hogy egyáltalán meg tudtam szólalni.- Xabi…

Próbáltam megmozdulni, de szinte lehetetlen volt. Megfájdult mindenem. A kezem, a lábam, a hasam…

- Matt… Matt hol vagy?-kérdeztem szinte pánikolva.

- Itt vagyok.-hallottam meg a hangját.- Kérlek nyugodj meg. Nem lesz semmi baj.

- Ígéred?-suttogtam.

- Ígérem. Kérlek csukd be a szemed és nyugodj meg.

- Rendben.-suttogtam és engedelmeskedtem. Lehunytam a szemem és újra magával ragadott a sötétség és a fájdalom mentes érzés.

***

- Ramos kisasszonyt meg kell műteni. Először nem vettük észre, de belső vérzése lehet… És talán a lépét is el kell távolítanunk.-mesélte nekem az egyik orvos a jelenlegi állást.

- Lehet?-csodálkoztam el.

- Nem tudok 100%-os dolgot mondani uram.-rázta meg a fejét.- Elő kell készíteni a hölgyet a műtétre.

Magamra maradtam. Egyedül az üres folyosón. Hatalmasat sóhajtottam és neki dőltem a falnak. Miattam… Miattam történt minden és most Elena az, aki nem kis túlzással lehet élet-halál közt lebeg. Mire megmagyarázom neki… És reménykedek, hogy mindent meg fog érteni… Szeretem. Az ég szerelmére ő az életem. Eddig bármit megadtam volna érte, hogy mellettem legyem, most pedig bármit megadnék azért, hogy mellettem maradjon.

Megráztam a kezemet, ami azóta sajog, hogy bemostam a spanyol focistának. Eddig semmi bajom se volt vele… De egyszerűen jogot érez mindenhez… Mint aki mindent tudni akar… És ha elmondtam volna, hogy mi történt… Mi az igazság azt hiszem az én orromat törte volna el… De ebben az esetben csak levezettem a feszültséget rajta. Talán 10 perc telt el amikor kitolták Elenát az ágyon. Felpattantam, de picit csalódottan vettem tudomásul, hogy alszik.

- Csak pár pillanatot kérek.-suttogtam. A nővér bólintott és hátra lépett pár lépést. Megsimogattam a lány sápadt arcát.

- Kérlek… Kérlek ne add fel Elena, mert én…-motyogtam csak a fülébe.- Mert szeretlek.

17. fejezet

- Matt én ezt el se hiszem.-ráztam meg a fejem az ágyon feküdve.

- Pedig igaz. Elhiheted.-mosolyogva pislogott rám az ajtóban állva.

- De akkor is… Ez mit jelent?-könyököltem fel. Három órája ilyen vagyok… Mint aki egyszerűen túl van pörögve és sose fogok lenyugodni.

- Azt jelenti, hogy Alonso emberségesen is tud viselkedni.-magyarázta nyugodtan és ellökte magát az ajtótól, hogy közelebb sétáljon hozzám. Visszadőltem az ágyra és hatalmasat sóhajtottam.

- Emma… Szeret engem?

- Igen. Szerintem szeret téged. Hiszen nem így fogadott volna.-feküdt mellém Matt.- Most pedig próbálj meg pihenni.

- De hát… Nem vagyok fáradt.

- Holnap edzés.

- Ohh… Színre lépett a diktátor Matt.-sóhajtottam fel. Nevetve csókolt meg…

… Már túl vagyok a mai edzésen. Matt még a teremben maradt, de most én nem vártam meg, hiszen vacsorára kell mennem. Xabival és Emmaval találkozok. Vállamra vettem a sporttáskámat ahogy kiléptem az edzőterem ajtaján és a fülembe dugtam a fülhallgatóimat. Egy pillanatra néztem csak fel és megpillantottam több méternyire tőlem megpillantottam két férfit. Nem szóltak hozzám, de még is valami rossz érzés kelt életre bennem. A vállam felett hátra pillantottam és megláttam még egy férfit, aki követ engem. Ha eszem lett volna visszafordulok és visszamegyek a terembe, de ezt még is lehetetlen ötletnek tartottam, hiszen pont a karjai közé sétáltam volna. Összehúztam magamon a melegítő felsőmet és szigorúan a betonra szegeztem a tekintetemet. Úgy tettem, mint aki észre se vette őket. Pedig tudtam, mind a hárman követnek. A lábam vitt előre. Teljesen más fele indultam el, mint amerre lakok… Jelen pillanatban az eszem és a testem nem tud egyszerre cselekedni. Észbe kaptam és rájöttem saját magamat ejtettem csapdába, hiszen a környék legüresebb utcájába tereltem magam.  Ide csak a drogfutárok járnak átadni a vevőknek a csomagot és a prostik a kuncsaftokkal. Hatalmasat nyeltem és megfordultam. A három férfi pontosan előttem állt és ezzel elzárták a menekülési lehetőségemet. Ökölbe szorítottam a kezemet, mire az egyik… A legnagyobb… és talán a legerősebb és ezzel együtt a leghülyébb felnevetett gúnyosan.

- Ő az.

- Pontosan.-bólogatott a másik.

- Hagyjanak engem békén.-csattantam fel. Bár a hangom remegett a félelemtől. Felnevetett a harmadik.

- Álmodban kislány.

Tudtam hozzájuk képest egy törékeny fűszál vagyok és nincs más lehetőségem, mint a futás… Tudom-tudom. Szégyen a futás, de hasznos. Ebben a pillanatban tényleg hasznos. Pár pillanatig haboztam, majd futásnak eredtem. Azonban az egyikük megragadta a hajamat és teljes erővel visszarántott. Erőteljesen csapódtam a betonra. A tenyeremről az összes bőrt lehorzsolhattam talán, de ebben a pillanatban nem érdekel. Próbáltam talpra evickélni, ami elég gyorsan is sikerült. Zihálva szedtem a levegőt… A torkomban dobogott a szívem.

- Mit akarnak? Mit akarnak tőlem? Pénzt…?

- Nem tőled akarja a főnök.-rázta meg a fejét a középső.

- Akkor engedjenek el kérem.-könyörögtem… Tényleg könyörgök az életemért. Nem értem, hogy mit akarnak pont tőlem.

- Nem tehetjük.-rázta meg a fejét a legközlékenyebb férfi. Közelebb lépett hozzám és hátráltam egy lépést. Csak a szemeibe bámultam így egyszerűen arra eszméltem, hogy ököllel teljes erőből gyomron vágott. Nem kaptam levegőt és összegörnyedtem. Sokkal fájdalmasabb mint amire számítottam. Hajamba markolt ismét és felhúzott. Azt hiszem… Azt hiszem élvezi, hogy kínoznak. Erőt vettem magamon és a közelebbi férfinak bemostam. A kezem is megfájdult, de nem érdekelt, hiszen újra lehetőségem nyílt a szökésre. Egy ideig azt hittem sikerült véghez vinni a szökést, de amikor erős ütést éreztem a hátam közepén tudtam tévedtem. Összeestem. A kezeimet előre tartva tompítottam az esésemet kisebb sikerrel. A következő ütést a bordáimon éreztem. Ordítani akartam volna azt hiszem, de nem tettem meg. Ütöttek… Rúgtak ahol csak értek… A fájdalom egyre jobban eluralkodott a testemen, de nem adtam ki magamból egy hangot se. Csak… reménykedtem, hogy előbb-utóbb vége lesz… Vagy előbb utóbb meghalok.

***

Elena késik… Késik és még se küldött egy átkozott sms-t se. Pedig azt hittem észhez tér és nem csinál. Nem akarom átvágni. Eszem ágában sincs, hiszem itt van Emma. A lányomat nem keverném bele semmi féle beteges bosszúállásba.

- Apa. Mikor jön anya?-fecsegte Emma és engem igen csak meglep, hogy azonnal…  Azonnal elfogadta, hogy Elena az anya, aki nem sokat volt mellette az elmúlt években.

- Nem sokára Szívecském… Csak biztos nagy a forgalom a városban. New York még Madridnál is nagyobb.

- De ugyan olyan szép.-mosolyogni tudtam csak rajta. Tisztára olyan volt ebben a pillanatban, mint Elena. Csörögni kezdett a mobilom ami az asztalon pihent. Csodálkozva pillantottam meg a kijelzőn szereplő számot… Nem otthonról hívnak ez tuti.

- Xabi Alonso.-szóltam bele komolyan.

- Tisztelt Uram. Eleonor Sanchez vagyok a Szent Mária kórházból. Elene Ramos hozzátartozója?

- Igen.-feleltem komolyan.

- Kérem fáradjon be minél hamarabb kórházunkba.