A rendőrség
egyik embere jelent meg a teremben és közölte velem a tényeket. Elenát
megtámadták. Brutálisan megverték. Azonnal a kórházba rohantam… Látnom kell…
Vele kell lennem. A párom. Szeretem és ebben az esetben is mellette van a
helyem. Hiszen tudom… Nagyon jól tudom, hogy ez miattam történt. El kell
magyaráznom. El kell mondanom neki mindent és emellett bocsánatot kell kérnem,
remélve, hogy tényleg megbocsát nekem. Végig rohantam a kórházon a sürgősségi
osztályt keresve. Szerencsém volt. Jelen pillanatban szerencsém volt.
- Elena
Ramos?-hadartam a pult mögött ülő nőnek.- Elena Ramos melyik szobában van? Hol
találom? Jól van? Mondja, hogy jól van!
- Uram. Kérem
nyugodjon meg.-állt fel meglepődve a székről és lépett ki az eddig biztonságot
nyújtó pultja mögül.- Kérem foglaljon helyet és mindent kiderítek.
- Hogy
nyugodjak meg?-csattantam fel.- Mondja meg hogyan?
- NE kiabáljon
velem! Üljön le és megnézem, hogy tudok-e valamit mondani a hozzátartozójáról.
Majd
felrobbanok a dühtől. Nyugodjak meg? Nyugodjak meg? Hogyan? Ő se lenne az ha az
egyik hozzátartozója kerülne ide. Azok a rohadékok… Megfogadták, hogy ha nem
engedelmeskedek minden rosszul fog alakulni. Betartották. Tényleg betartották….
***
Lassan
nyitottam ki a szememet és azt hiszem már nem a hideg és nedves betonon fekszek
a sikátorban. A fények összemosódnak a szemem előtt és inkább lecsuktam a
szememet újra. Nem jó ez.
- Hölgyem…
Nyissa ki a szemét.-hallom valahonnan távolról egy férfi hangját. Erőt kell
vennem magamon és újra kinyitottam a szemeimet. Ismét homályos volt minden,
majd lassan pislogtam.
- Hölgyem Önt
megtámadták… Kórházba hoztuk és most már biztonságban lesz.-hadarta az arctalan
alak nekem az információkat. Támadás… Kórház… Eszembe jutott a fájdalom, de még
inkább talán a kórház szó riasztott. Magamon kívül kezdtem el kiszabadítani
magam a csövek fogságából. Nem érzem magam biztonságban… Itt is bánthatnak és
nem csak az utcán. Erőteljesen kapták el a csuklómat és szorították le.
- Adjanak
nyugtatót neki gyorsan.-hallottam a hangját még, de pár pillanat múlva ismét
magával ragadott a sötétség.
***
Nem tudtam
Emmát kire bízni így kénytelen voltam magammal hozni a kórházba. Nem mondtam
neki semmit, hiszen nem akartam megrémiszteni, amíg én se tudok semmi biztosat
se. Még vizsgálják Elenát, de az egyik orvos szerint-akiből nehezen, de
sikerült pár mondatott kicsikarnom- akár nagyobb baj is lehet. Megverték a nőt,
akit szeretek. Vadidegenek összeverték.
A műanyagszéken ücsörgünk és Emmát a kabátomba bújtattam, hiszen már
álmos.
- Apa… Anyával
mi történt?-kérdezte csendesen. Még mindig meglep, hogy ennyire egyszerűen
képes Elenát anyának hívni.
- Rossz
emberekkel találkozott. Nagyon rossz emberekkel.
- Bántották?
- Igen. De
megfog gyógyulni. A doktorok meggyógyítják.-simogattam meg az arcát.
- Ígéred?-tette
fel nagyon komolyan a kérdést.
- Igen.
Megígérem neked.
Emma talán 10
perc múlva már aludt is a kezemben és az egyik nővér megengedte, hogy a
mellettünk lévő üres szobában fektessem le. Félig nyitva hagytam az ajtót ahogy
lefektettem az üres ágyra. Figyeltem őt is és a forgalmas folyosót is. De
sajnos senki se hozzám jött. Senki se akart engem tájékoztatni a helyzetről.
Azonban még is megpillantottam valakit aki felém sétált. Matt… Az edző a
teremből.
- Mit tudsz?
Miért történt ez?-löktem el magamat az ajtótól és két lépésből előtte álltam.
- Semmit se
tudok.-rázta meg a fejét.
- Miért
hazudsz?-csattantam fel.
- Ne ordíts
velem.-sziszegte és ki akart kerülni, de egyszerűen visszarántottam a falhoz.
Hangosan csattant rajta, de őt ez nem érdekelte. Azzal a lendülettel ellökött
magától.- És ne is érj hozzám! Világos!
- Te keverted
bajba? Mert ha igen megöllek!-indult el újra, de utána kaptam és a következő
pillanatban fájdalmat éreztem a gyomromban és az orromban is.
- Megmondtam,
hogy ne érj hozzám!-sziszegte nekem miközben a földre roskadtam.
- Eltörted az
orromat cseszd meg!-sziszegtem ugyan úgy hiszen az orromból ömlött a vér.
-
Megérdemelted!
***
Ahogy
kinyitottam a szemem újra nem érezte fájdalmat… Egyszerűen bágyadtan pislogtam
magam elé. Megmozdítottam a kezemet. Le van kötve azt hiszem… De miért azt
viszont nem tudom. Zúg körülöttem a gép… Kórházban vagyok… Biztos vagyok benne…
-
Matt…-szólaltam meg rekedtes hangom. Azt csodálom, hogy egyáltalán meg tudtam
szólalni.- Xabi…
Próbáltam
megmozdulni, de szinte lehetetlen volt. Megfájdult mindenem. A kezem, a lábam,
a hasam…
- Matt… Matt
hol vagy?-kérdeztem szinte pánikolva.
- Itt
vagyok.-hallottam meg a hangját.- Kérlek nyugodj meg. Nem lesz semmi baj.
-
Ígéred?-suttogtam.
- Ígérem.
Kérlek csukd be a szemed és nyugodj meg.
-
Rendben.-suttogtam és engedelmeskedtem. Lehunytam a szemem és újra magával
ragadott a sötétség és a fájdalom mentes érzés.
***
- Ramos
kisasszonyt meg kell műteni. Először nem vettük észre, de belső vérzése lehet…
És talán a lépét is el kell távolítanunk.-mesélte nekem az egyik orvos a
jelenlegi állást.
-
Lehet?-csodálkoztam el.
- Nem tudok
100%-os dolgot mondani uram.-rázta meg a fejét.- Elő kell készíteni a hölgyet a
műtétre.
Magamra
maradtam. Egyedül az üres folyosón. Hatalmasat sóhajtottam és neki dőltem a
falnak. Miattam… Miattam történt minden és most Elena az, aki nem kis túlzással
lehet élet-halál közt lebeg. Mire megmagyarázom neki… És reménykedek, hogy
mindent meg fog érteni… Szeretem. Az ég szerelmére ő az életem. Eddig bármit
megadtam volna érte, hogy mellettem legyem, most pedig bármit megadnék azért,
hogy mellettem maradjon.
Megráztam a
kezemet, ami azóta sajog, hogy bemostam a spanyol focistának. Eddig semmi bajom
se volt vele… De egyszerűen jogot érez mindenhez… Mint aki mindent tudni akar…
És ha elmondtam volna, hogy mi történt… Mi az igazság azt hiszem az én orromat
törte volna el… De ebben az esetben csak levezettem a feszültséget rajta. Talán
10 perc telt el amikor kitolták Elenát az ágyon. Felpattantam, de picit
csalódottan vettem tudomásul, hogy alszik.
- Csak pár
pillanatot kérek.-suttogtam. A nővér bólintott és hátra lépett pár lépést.
Megsimogattam a lány sápadt arcát.
- Kérlek…
Kérlek ne add fel Elena, mert én…-motyogtam csak a fülébe.- Mert szeretlek.